8. fejezet

Ujjammal a tollat noteszemhez ütögetve bambulok ki az ablakon. Esik az eső, de világos van, és nincs annyira hideg. Remélem lesz szivárvány. Gyerekkorom óta le tud nyűgözni, ha meglátok egyet. Persze, amikor kicsi voltam, mindig nekilódultam, hogy megkeressem hol ér földet. Most már nem hiszek abban, hogy a szivárvány tövében kis zöld manók üldögélnek egy üst aranyon. Kinőttem belőle.

- Tabitha! Figyelnél? - ránt vissza a kis tárgyalóba Jung Min hangja. Sóhajtva fordítom vissza tekintetem a többiek felé, akik mintha várakozón néznének rám. Értetlenül pislogok vissza. - Felfogtál akármit is az elmúlt majdnem fél órából? - kérdezi a fiú indulattól fojtott hangon. Még sosem beszélt így velem. Megszeppenve nézek rá, de nem válaszolok. Úgyis az arcomra van írva.

- Öt perc szünet! - jelenti be Hyunjoong, megérezve a kettőnk közt pattogó kis feszültség-szikrákat, mire szinte mindenki elkezdi rendezgetni holmiját és kisiet. Én csak nézem Jung Min lassan ökölbe szoruló kezét. - Legyen tíz! - változtatja meg a hosszt a férfi, Jung Min arcát fürkészve. Mikor Jung Min felé fordul, felpattanok, s az ajtó felé iszkolok. Nem akarom végighallgatni a dühkitörését.

- Te nem mész sehova! - csattan a fiú hangja. Megtorpanok, s lehajtom fejem. Nem akarom, hogy mérges legyen rám. Ráadásul... Miért is? Mert elgondolkodtam? Több oknak kéne lennie, de én nem tudok. Hallom Hyunjoong lépteit, s azt is érzem, hogy biztatóan megszorítja vállam.

- Ne félj - súgja nekem biztatóan, aztán kimegy, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Beletörődve sorsomba fordulok meg és nézet határozottan Jung Min szemébe. Tény, hogy ma kicsit szétszórt vagyok és fáradt, de másért nem hagyom, hogy leszidjon

- Nem értelek - jelenti ki fáradt hangon. Értetlenül nézek rá, majd felciccentek.

- Én se téged, ha ez megnyugtat.

- Akkor már ketten vagyunk - sóhajt fel, s hátradől székében. Várom, hogy hol marad dühe, de meglepően kedvesen néz rám. - Nem jössz ide? - kérdezi, s oldalra fordul székével.

- Az előbb még le akartad harapni a fejem - dünnyögöm, miközben megkerülve az asztalt, beülök ölébe. Hogy párologhatott el dühe egyik pillanatról  másikra?

- Hiba lett volna - jegyzi meg bólogatva, majd arcát nyakamba fúrva átöleli derekam.

- Mi van veled, oppa? - kérdezem tőle halkan és beletúrok hajába.

- Bár tudnám - sóhajt, én pedig összerezzenek, ahogy lehelete megcsiklandozza nyakam. - Mond csak - dől ismét hátra, hogy fürkészőn tudjon rám nézni. -, veled mi van mostanában? Az utóbbi egy hét alatt... nem is tudom - rázza meg fejét röviden. - Folyton bambulsz, és nem figyelsz arra, amit csinálsz. Sosem voltál még ilyen szétszórt.

Beharapom szám, s elgondolkozok, vajon elmondhatom-e, hogy megismertem Taemint, és az esetek 80%-ában rajta járt az eszem? Mit szólna vajon? Nem akarom tudni. Még nem...

- Lány vagyok és kiszámíthatatlan. Meg kicsit megborított benne néhány dolgot, hogy most már bekerült a debütálás, mint életcél. Furcsa még számomra ez az egész helyzet, de majd idővel beleszokok. Meg nem tudom, hogy hogyan fogom összeegyeztetni az egyetemet a gyakorlásokkal, de azt majd megoldjuk közösen. Donghaenak is sikerült, nekünk is fog - nyugtatom meg őt folyékony hazugságommal. Ebben is van valami. - Ne aggódj miattam oppa. Különben is, te is éppoly furcsa vagy az utóbbi időben. - Megpöckölöm orrát, majd puszit adok szájára. - Nincs semmi gond, jó? - mondom még egyszer, s felnézek gyönyörű szép szemeibe. Volt idő, mikor ezek a barna bambi-szemek teljesen elbűvöltek és megbabonáztak. Most inkább nosztalgikus érzés fog el őket látva. Hogy mennyi mindenen mentünk már keresztül együtt, és mennyin fogunk még.

Jung Min ajkai mosolyra húzódnak, s látom, ahogy vonásai is ellágyulnak. Sikerült meggyőznöm őt. És ezzel együtt átvernem is.

- Tabitha... - szólal meg néhány perccel később, mire felkapom fejem a gondolkodásból. Már megint. Ujjával hátam mögé bökdös, én pedig arra fordítom fejem. Az eső már elállt, s a szürkés-lilás égboltot egy színes csík szeli ketté. Arcomon hatalmas mosoly jelenik meg, s kipattanva öléből az ablakra tapadok. Szivárvány...