18. fejezet

Fáradtan rogyok le a fal mellé. Hulla vagyok. Mindent kitáncoltam magamból, a fáradtságon és fájó izmaimon kívül nem érzek semmit. Pápá fájdalom, goodbye szenvedés. Ez nagyrészt jó, de holnap nekem egyetemre kéne mennem.

Donghae térdein támaszkodva, vigyorogva figyel engem. Hajából csöpög a víz, de nem zavarja őt. Csakúgy, mint én. ő is nehezen veszi a levegőt. Kitáncoltuk a belünket is körülbelül. Egész délután táncoltunk.

- Elmegyünk kajálni? - kérdezi, s felegyenesedve összeborzolja haját. Nem egy szanaszét repülő vízcsepp talál el engem, amin csak nevetni tudok.

- Kutya vagy, nem is hal - jegyzem meg vigyorogva, mire felfújja arcát és elkezdi mozgatni száját, mintha hal lenne. Nevetni kezdek, de annyira, hogy eldőlök oldalra. A hűs padló jól esik. - Elmehetünk, de én fel nem kelek innen - válaszolom végül kérdésére. Erre ő neveti el magát. Nyilván ő már jobban hozzá van szokva az ilyen mértékű táncolásnak. És én is hozzá leszek szokva, hetek kérdése.

Donghae hozzám sétált, s kezeimnél fogva húzott fel állásba. Lábaim még mindig remegtek a megerőltetéstől, s bizonytalanságom ellen a fiú karjába kapaszkodtam. Fáradtan bocsánatot kértem, de ő azt mondta, nem zavarja. Felvettük pulcsijainkat, majd elindultunk. A fiú szintén gyalog volt, de ez nem baj, majd sétálunk. Jót fog tenni mindkettőnknek azt hiszem. Az aulában összefutottunk Jung Minnal, aki mintha mérgesnek tűnt volna azt látva, hogy a fiúba karolva sétálok, de nem zavart.

A hazafelé utón rengeteget beszélgettünk. Mindenféléről, leginkább hülyeségekről. Meg éppen ami eszünkbe jutott. Kitárgyaltunk néhány kétes hovatartozású ételt és élőlényt, de értelmesebb témákat is tudtunk találni, mint például a fiúk nyári turnéja és az egyetem. Egészen hazáig csevegünk. Nagyon jó volt.

- A mélyhűtőben van néhány pizza - vetem fel, mintegy meghívásként, de nem érzem úgy, hogy ez rossz dolog lenne. Sőt, kimondottan jó dolog. Nem akarok egyedül maradni, mert félek, hogy megint csak rossz lenne a kedvem. Nem akarom ezt.

- Jól hangzik - mosolyodik el a fiú. Folytatjuk a beszélgetést, bár a lépcsőházban halkabbra vesszük. Nem kell senkinek, hogy valamelyik lakó kijöjjön és lássa a fiút. Mielőtt felérhetnénk a harmadikra ahol lakok, beszélgetést hallunk meg leszűrődni. Donghaet óvatosan a falhoz tolom, hogy ne láthassák, s ujjamat ajkam elé téve jelzem, hogy maradjon csendben. A legházsártosabb szomszédom van kint, gondolom a liftre vár, hogy levigye sétálni kutyáját. A kis vakarcs persze elkezd ugatni.

- Maradj már csöndben te ördögfajzat! - csattan fel a bácsi, ami visszahangzik még egy kicsit. Donghae ajkába harapva próbálja visszafojtani nevetését. Tekintetem eljátszik néhány pillanatra puha párnáival, de aztán az emelet felé fordítom fejem.

- Mintha nem tudnám, hogy miért hívtál - súgja a fiú fülembe, borzongásra késztetve engem. - Csak nem akarsz egyedül lenni - teszi hozzá, s megpuszilja arcom. Megremegek érintésére. Mi van velem? Komolyan felhívok valakit azért, hogy segítsen elfeledni egy dolgot? Hova fajul a világ...

- Na, végre! - szusszan fel morcosan a bácsi, s nem sokkal később már megy is lefelé a lifttel.

- Menjünk - dünnyögi nyakamba Donghae. Összerezzenek, s mellkasára téve kezem tolom vissza a falhoz. Csibészes vigyorral néz rám. - Értem, te irányítasz - bólint egyet, majd elneveti magát. - Látnád az arcodat, Tabby!

Durcásan lépek el tőle és indulok el fölfelé. Donghae nevetve követ. Elsétálunk a folyosó végén lévő beugróig ahonnan lakásom nyílik. A fiú nevetésétől visszhangzik az egész épület, mikor leejtem a kulcsomat, s a lehajolás helyett inkább leguggolok értük. Meg is jegyzi, hogy előtte nem kell guggolgatnom, de nem mondok semmit. Jobb is. Szavaimhoz híven egyből a pizzát keresem. Donghae addig mosolyogva körbenéz. A konyhapultnak dőlve várom, hogy kész legyen a pizza. Inkább nem csatlakozom a fiúhoz.

- Tetszik a hálószobád! - kiáltja valahonnan, s hallom, ahogy felnevet. Remek. Nem sokkal később meg is jelenik a konyhában, nekidőlve az ajtófélfának. Most döbbenek rá, hogy mennyire is jó és helyes pasi. Egyre jobb. Nem kellett volna felhívnom.

- Az arcodra van írva, amit gondolsz - tudatja velem elkomorodó arccal, s elém sétál. Keivel megtámaszkodik derekam mellett a pulton. Ha akarnék se tudnék elhúzódni tőle. - Segítek felejteni. Mit szólsz? - súgja, s megpuszilja arcom, majd még egyet ad, kicsit közelebb számhoz. Te jó ég, mik lesznek itt! - Kötelezettség nélkül - teszi hozzá, majd mielőtt végleg dönthetnék, hogy akarom e ezt, gyengéden megcsókol. Mikor viszonzom, csókja szenvedélyesebb lesz, s a fiú felültet a pultra. Átkarolom nyakát, s ujjaim puha tincsei közé simulnak. Lehet, hogy meg fogom bánni, de most nem érdekel. Szükségem van rá.