13. fejezet

Az üres épület sokáig visszhangozza sikításom, miközben ujjaim kétségbeesetten nyúlnak a következő emelet pereme után, Jin pedig kitűnő reflexeinek köszönhetően meg tud tartani lábaimnál fogva. Falfehéren, hitetlenkedve nézek lefelé. Messze van a talaj. Nem estem le.

- Örülök, hogy túlélted, de másznod kéne! - mondja Jin furcsa hangon. Ahogy őt ismerem, szintén halálra rémült.

Remegve nyújtózkodok feljebb, a fiú pedig alulról tolja lábaimat. Nagyon sok időbe telik, míg félig már fent vagyok. Érzem, hogy hasamat és karjaimat lehorzsoltam, de most nem tudok arra figyelni. Innentől egyedül kell feljutnom, Jin már nem ér el. Tekintetemmel valami kapaszkodót keresek, s nem messze tőlem van is egy kiálló rúd. A rozsda már jócskán megette, de talán meg tud tartani. Egy kezemmel előrenyújtózkodok, másikkal igyekszem megtartani magam. Ujjaim megérinti a rudat, majd némi erőfeszítés árán rá is kulcsolódnak.

- Nem tudsz valahogy megtolni? - kiáltok le Jinnek, mikor percek múlva is ugyanott vagyok.

- Nem hittem volna, hogy ezt fogom hallani tőled - neveti el magát a fiú, s nekem is vigyor kúszik arcomra a pír mellé. Érzem, hogy alulról megtámasztja talpaim, majd elkezd tolni. - Pucsíts! - utasít nevetve, de mikor rájövök, hogy igaza van, megteszem. Végre feljebb csúszok a padlón, s feltéve oldalra lábam, rövid időn belül már fent is vagyok. Sóhajtva fekszek végig a földön. Sikerült. Feljutottam.

- Meg vagy? - kérdezi Jin. Felülök, s végignézek magamon. Mindenhol poros és koszos vagyok, s több helyen le is horzsoltam magam.

- Fogjuk rá - válaszolom. - Biztos fel fogsz jutni? - kérdezem kétkedve, s óvatosan a peremhez csúszok. Jin messzinek tűnik, de ahogy rám vigyorog, sikerül megnyugtatnia. Fel fog ő jutni, ne aggódjak.

- Nem akadály! - jelenti ki kicsit nagyképűen, de ha valakinek, neki tényleg sikerülni fog. Elég kreatív, ráadásul erős is. Meg ő Jin. Addig fogja próbálni, míg nem fog sikerülni. A fiú lendül, s már csak azt veszem észre, hogy kezeivel mellettem kapaszkodik. Pislogok párat, hogy feldolgozzam gyorsaságát, de nem sikerül.

- Basszus! - szusszanok egyet. Ez most meglepett! Nem csak pókember, de még villámgyors is.

- Ha becsuktad a szádat, segíthetnél! - ajánlja a fiú kedvesen. Felpattanok, s toporogva próbálok rájönni, hogyan tudnék segíteni. Ha elkezdem felhúzni, egész biztos lezúgunk mindketten.

- Feljebb van egy rúd, abba meg tudsz kapaszkodni - vetem fel végül, mire hallom, hogy felnevet.

- Miért akkor vagy a legesetlenebb, mikor az életem függ rajta? - teszi fel a költői kérdést. Arcomra pír kúszik. Ez tény. Jin elkezdi magát felhúzni, de nem sikerül neki.

- Ha elmész a falig, ott nem tudod megtámasztani a lábad? - kérdezem. Néhány pillanatnyi csend következik, majd a fiú elkezd araszolgatni a fal felé. - Csak le ne ess!

- Nem áll szándékomban! Ne aggódj!

Félig-meddig sikerül megnyugtatnia, de azért ajkamba harapva figyelem, ahogy lassan eléri a falat. Hallom, hogy cipője elsőre megcsúszik a falon, de aztán sikerül megoldania.

- Van egy rés! - jelenti ki, miközben látom, hogy egy kezét felnyújtja. - Megköszönném - teszi hozzá, mire odalépek hozzá. Körülnézek, majd kezem beakasztom a kitört ablak széléhez. Ráfogok a fiú csuklójára, ő pedig követi példámat. Látom, hogy oldalra fordul, s hirtelen súlytöbblet szakad karomra. A fiú másik kezével is belém kapaszkodik. - Ne hagyj leesni! Én nem hagyok rád semmit! - mondja félig nevetve, félig komolyan. Lehet kicsit feszélyezi a tény, hogy rajtam függ az élete. Engem legalábbis biztosan. Röviden megrázom fejem, hogy elhessegessem a negatív gondolatokat.

- Meg se lepődök - jegyzem meg ironikusan.

- Akkor jó!

Hallom, ahogy feljebb csúsztatja lábát. Nagyon nehéz tartani őt, de ki kell bírnom. A fiú mikor már elégnek érzi a megtett távolságot, kezembe kapaszkodva feljebb húzza magát, s a peremre csúszik. Csak akkor engedem el kezét, mikor már lába is a biztos talajon van. Fáradtan huppanok le a földre, de azért viszonzom vigyorát.

- Mit csináltál a kezeddel? - kérdezi, ujjával tenyerem felé bökve. Meglepetten nézek ölembe. A kezem, amivel az ablakba kapaszkodtam, szanaszét van vágva. Biztos maradt még néhány szilánk, csak nem tűnt fel. Mondjuk... Ez meglepő lenne. - Akkor nem csak én szenvedtem meg a feljutásért - ereszt meg egy vigyort felém, miközben megmutatja nekem végighorzsolt oldalát.

- Van nálam kötszer! - világosulok fel, s máris keresni kezdem az említett dolgot. A fiú megrázza fejét.

- Előbb magadat! - mondja mosolyogva.