15. fejezet

- Ahogy látom, nem unatkoztatok! - vág vissza Jin szélesen vigyorogva. Értetlenül kapom fel fejem, s nézek a két piruló egyénre. - Június nyakát nézd - súgja fülembe a fiú, mire borzongás fut végig rajtam. Jun nyakát?

- Nem vagyok Június! - csattan fel a fiatalabbik iker, majd durcásan összefonja karjait mellkasán. Arcáról azonban nem tűnik el a pirosság. Oldalra döntött fejjel futnak végig szemeim a fiú szép ívű nyakán, s szépen rájövök, hogy mire célozgatott Jin. A fiú nyaka oldalán egy apró, ám annál sötétebb folt virít, ami eddig nem volt ott.

- Ti együtt vagytok? - teszem fel az ostoba kérdést. A páros arcán elmélyül a szín, míg Jin prüszkölve felnevet, de annyira, hogy majdnem leesik az aknába. Ijedten kapom el karjait, hogy megtartsam.

- Ne félts, nem kell - villantja rám legédesebb mosolyát, s megsimogatja kezem. Elengedem, s mindketten felkászálódunk a tetőre. A szél rögtön belekap hajamba, s egy pillanatra meg is inogok az erős lökés miatt. Most Jin az, aki karomnál fogva megtart.

- Mi történt veletek? - néznek végig rajtunk Junék, újra normális arcszínnel.

- Nem volt lépcső - feleli Jin vállvonogatva.

- Vérzel - állapítja meg Jun, mire Jinnel egyszerre fordulunk a másik felé, hogy leellenőrizzük, hogy mi baja. Kiderül, hogy Jinnek átvérzett a derekán lévő kötés.

- Ülj le, megcsinálom - teszem a fiú vállára kezem, s finoman lenyomom őt a földre. Mellé telepedek, s miközben elkezdünk beszélgetni, nekiállok kicserélni a kötést.

Lassan, de biztosan visszaérünk kiindulási helyünkre, ahol Jun felveti, hogy ő hazakíséri Jaet.

- Akkor én téged - mondja Jin, már-már egykedvűen, de félvigyorral szája szegletében.

- Nem kötelező - dünnyögöm, s megigazítva a kezemen lévő kötést, elköszönök a többiektől. Jae ölelés közben megígéri, hogy szervez még ilyen alkalmakat, csak akkor az egész kiscsaládunkkal. Ő és Jun kéz a kézben indulnak el a másik irányba, míg Jin mellém szegődik.

- Tényleg nem muszáj elkísérned - mondom neki, megtörve a közöttünk lévő csendet.

- Nincs jobb dolgom - vonja meg vállait, mire megtorpanok. Ez köcsög! - Meg szívesen teszem - fejezi meg, s hátrapillant rám válla fölött. Arcán rá nem jellemző kifejezés ül. - gyere, még elérhetjük a buszt! - nyújtja felém kezét, arcára visszatéve mosolyát. Félig megnyugodva fogadom el kezét. Tudom, hogy Jin nem akar tőlem semmit, s ez sokat jelent nekem. Ő egy barát.

- Útba ejthetnénk az orvos - jegyzi meg a fiú, mire elhúzom a szám. Remek. Miért kell erre emlékeznie?

- Éhes vagy? - kérdezem, mikor már lakásunk előtt állunk.

- Szerintem valaki már vár rád, majd máskor - mosolyog Jin, s fejével a sarok felé biccent. Oldalra nézek, s valóban, mintha valaki ácsorogna a sötétben. Értetlenül ráncolom homlokom. Arcomon megérzem Jin puha ajkait, ahogy a fiú puszit ad nekem. - Aludj jól! - búcsúzik. - És vigyázz magadra!

Ellép tőlem, s zsebre téve kezeit elindul arra, amerről jöttünk. Tétován nézek utána. Nem tudom, ki vár a sarkon. Lehet nem kéne megvárnom, míg kiderül. Lépés hangját hallom, mire a sarok felé fordítom fejem.

Az árnyékból egy nálam alig magasabb alak válik ki, egyszerű farmerban és szürke kapucnis pulcsiban. Helyes arcát sok közül felismerném, arcán azonban nincs az általam annyira szeretett mosoly. Szívem alig érezhetően, de gyorsabban kezd el verni.