12. fejezet

- Eltévedtél, veréb? - kiált felém vigyorogva Jin, amint meglát befordulni kis sikátorunkba.

- Néha muszáj - felelem szintén vigyorogva. - Ahogy elnézem, nem csak én vagyok ezzel így - bökök fejemmel feléjük.

- Hát igen - vakarja meg tarkóját a fiú, ami annyira tipikus mozdulata. Mikor odaérek hozzájuk, baráti pacsival köszönünk egymásnak, majd Juntól bezsebelek egy nagy ölelést is.

- AE-Ji mégse tud jönni, K pedig nem veszi fel a telefont - tudatja velem Jae. Ez egyet jelent azzal, hogy még hülyébbek leszünk, mint szoktunk. Általában AE-Ji szokott minket visszatartani a veszélyesebb dolgoktól. Ő a leglányosabb tagunk, pontosabban ő vérbeli lány. Mi Jae-val nagyjából fiúk között nevelkedtünk, ami „rossz” hatással volt ránk. Egyikünk se bánja.

Kevés hozzáfűznivalóval vesszük tudomásul a létszámhiányt, majd elindulunk. Először föl a tűzlétrán, hogy a tetőkön folytassuk utunkat. Első bizonyíték, hogy hülyébben vagyunk így négyen: még világos van és akárki megláthat minket. Ez a tény egyáltalán nem zavar minket.

- Ez lenne az? - kérdezem, térdemre támaszkodva lesem az előttünk lévő területet.

- Ez nem is építési, hanem bontási terület - jegyzi meg Jin vigyorogva, mire Jaetől kap egy tarkón csapást.

- Nem reklamál!

- Nem fog csúszni? - osztja meg velünk aggodalmát Jun. Ez egy jó kérdés. Helyekben áll a víz, s valószínűleg a fémek tényleg csúszni fognak. És egyikünk sem hozott magával kesztyűt.

- Nem lehet olyan vészes - vonja meg vállait Jae, majd elindul a kerítés felé. Követjük példáját, s szép sorban átmászunk, figyelve arra, hogy a kiálló részek ne karcoljanak meg minket. Nem kell senkinek, hogy tetanusz után rohangáljon. Lábaink tompán puffannak a földön, ahogy félig guggolásba leérkezünk. Ilyenkor mindig olyan érzésem támad, mintha valami akciófilmbe lennénk. Valószínűleg az üldözött felet játszanánk, valami zsákmánnyal menekülve. Még régebben Kibum felvette az egyik kalandunkat és mindenkinek azt adta nekünk ajándékba, mikor kiléptünk. Azóta megvan a CD.

- Nyomás! - mondja Jin, mire egy vonalban elkezdünk futni az épület felé. Már halljuk is a kutyák ugatását, s mi csak remélni tudjuk, hogy őr nincs velük. Mikor elérjük az omladozó, szürke épületet, a bejáratok miatt kettészéledünk. Én maradok Jinnel, Jae pedig Junnal fut tovább. Mint mindig, most is a tető a cél.

- Hogy-hogy eljöttél te is? - kérdezi Jin, miközben átugrik egy félig megmaradt falon. Néhány csőbe kapaszkodva lendítem előre lábam, s puhán érkezem a fiú mögött. Tovább futunk.

- Unatkoztam. Meg kellett ez a kimozdulás - felem valamivel később. Befordulunk, mielőtt elérnénk az épület szélét. Valaha itt lehettek a lépcsők, de most csak néhány falból kiálló rúd maradt belőlük. - Merre? - kérdezem, mire Jin vigyorogva felfelé mutat. Bakot tart nekem, mire felsóhajtok.

- Dobni foglak, szal majd kapaszkodj - tudatja velem. Lábam kezeibe helyezem, majd vállaiba kapaszkodok.

- Egyszerűbb lenne, ha a válladra állnék. Így nem fogom tudni elkapni a tetejét - jegyzem meg. A fiú int, hogy csináljam, mire megfontolt mozdulatokkal ülök át nyakába, ahol fején hagyva kezem, pihenek egy kicsit. - Te hogy fogsz feljutni? - kérdezem, a magasságot szemlélve. Még ha a vállára is állok, necces, hogy el tudom kapni a következő rész peremét.

- Tudod, pókember - nevet a fiú, megpaskolva lábam. Én is elnevetem magam. Jin valóban szeret a falon mászni, valószínűleg azzal a néhány rúddal fog feljutni. - Na, gyerünk. Én akarok nyerni! - jelenti ki. Mély levegőt veszek, s kezébe kapaszkodva próbálok felállni.

- El ne eressz! - mondom neki meg-megremegő hangon, mire szorosan összefűzi ujjainkat. Igyekszik egyenesen állni, én pedig amilyen biztosan és lassan csak tudom, felállok. Lábam bizonytalanul tapad a fiú trikójához, de igyekszem megállni egy helyben.

- Elengedem az egyik kezed - mondja lassan a fiú, majd óvatosan, milliméterről milliméterre ereszti el kezemet. - Nyugi!

- Könnyű azt mondani - felelem kiszáradt torokkal.

- Abbahagyjuk? - kérdezi, miközben szabaddá vált kezével lábszáramat támasztja ki.

- Menni fog! - mondom kicsit határozottabban. Remélem, tényleg így lesz. - Egyébként... Ha leesek, megkaphatod az iPhonomat - mondom a fiúnak, megengedve magamnak egy vigyort a félelem ellenére. Lassan engedem a fiú másik kezét, s próbálom megtartani egyensúlyom. Cipőm azonban megcsúszik...