10. fejezet

A legeslegjobb érzés arra kelni, hogy a főnököd, esetemben csak Jung Min, telefonon keres és elvárja, hogy kapd magad és menj be dolgozni. Véglegesíteni kéne a felvettek számát és személyét. Hát nem csodás? Így hát a lehető legkevesebb életkedvvel indultam be a kiadóba. Úgy érzem magam, mint akit kimostak kétszer. Kialvatlanságtól karikás szemeimet napszemüveggel takartam el, kócos hajam művészi kontyba fogtam. Öltözékem egy sebtében felkapott leggingből és egy fiú kardigánból állt, egy egyszerű tornacipővel megtoldva. Nagyon idolos, ugye?

Velem ellentétben Mina már rendesen pörög, fitt, szépen kifestett és egyáltalán nem álmos. Alig győzöm hallgatni, míg felmegyünk a tárgyalóba. Fel sem fogom, hogy miről beszélt végig. A szobába belépve lehuppanok az első utamba akadó székbe. Jung Min mellé. Remek.

- Nem vagyok használható állapotban! - jelentem be, s morcosan nézek rá. Le akarja venni napszemüvegem, de kezét elkapva akadályozom meg.

- Mit csináltál? - kérdezi, kicsit figyelmen kívül hagyva, hogy a többiek már várják, hogy elkezdjük, hamar végezzünk és mehessünk haza.

- Tanultunk Donghaeval. Tudod, egyetemista vagyok - válaszolom, majd tüntetőleg elfordulok tőle és előveszem laptopomat. - Szóval. Vannak már biztos jelöltek? - teszem fel a kérdést, átvéve a főnökök szerepét. Jung Min ezt csak arcomat fürkészve tűri, Hyunjoong még kávéját kortyolgatja. Remek. Egy élmény lesz ez a mai nap is. Ráadásul tudatosul bennem, hogy Taemin napok óta nem keresett. Ez fáj egy kicsit, de elhessegetem az érzést és a megbeszélésre koncentrálok. Annál előbb mehetek haza aludni.

- Fantasztikus voltál! - dicsér meg Mina mosolyogva, miközben elkezdi csinálgatni az ideiglenes névtáblákat. Bele fog telni egy kis időbe, míg mindenki tudni fogja mindenki nevét, de szerintünk nem érdemes megcsináltatni őket.

- Köszönöm! - hálálom meg a bókot, majd miután eltettem gépemet táskámba, csatlakozok a gyártáshoz. Mindenki fog kapni, legyen gyakornok, alkalmazott, de még főnökeinknek is ilyen lesz.

- Tényleg az voltál - kapok újabb dicséretet hátam mögül, majd meg is érzem, hogy Jung min mögém áll.

- Köszönöm! - ismételem meg, miközben felmosolygok rá.

- Megyek haza. Elvigyelek? - kérdezi.

- Ezt még befejezném - válaszolom, mire Mina megrázza fejét.

- Menj csak, ma is kitettél magadért. Most már ideje pihened is! - mondja, s kezem után nyúlva elveszi tőlem a filcet. Sóhajtva engedek noszogatásának, s így rövidesen már Jung Minnal sétálunk a folyosón a lift felé. Egyikünk sem mond semmit, én azon gondolkozok, hogy még el sem kezdődött a rendes, izzadságra menő munka, máris napok óta nem pihentem rendesen. A fiúnak nem tudom, mi jár az eszébe. A lifthez érve a fiú megnyomja a hívót, majd várunk pár pillanatot, míg megérkezik. Ahogy beszállunk, szembe kerülünk egymással, amit mosollyal nyugtázunk. Az utóbbi napokban megváltozott a kapcsolatunk, de fogalmam sincs, hogy miért. Mikor kis zökkenés után elindulunk, Jung Min átáll elém, kezeit derekam mellé a korlátra téve. Értetlenül nézek rá.

- Mi van veled? - kérdezem meg tőle ismét, mire csak megint megrázza fejét.

- Fogalmam sincs, viszont... - Elharapja mondatát, majd arca furcsán ellágyul. - Ne utálj meg ezért - kéri halkabban, majd fejét előredöntve csókot ad számra. Ez viszont más, mint ami az évek során megszokottá vált közöttünk. Ajkai tovább becézik enyéimet, s a fiú gyengéden arcomra simítva kezét tartja fejemet, hogyne húzhassam el. Mellkasára csúsztatom kezem, s érzem, hogy mennyire ver a szíve. Mint egy kalitkába zárt madárka. Én azonban nem így érzem, s éppen ezért eltolom magamtól.

- Ne tedd tönkre a barátságunkat - suttogom, s elfordítom fejem. Fogalmam sincs, mi ütött belé. Sosem kerültünk ilyen kapcsolatba. Ő a bátyám. A szájra puszi is csak azért alakult ki közöttünk, mert ezt láttam példaként szüleinknél is. Hogy puszit adnak annak a szájára, akit szeretnek. Öt éves lehettem, mikor először „megcsókoltam” Jung Mint. De... Sosem szerelemből. Ez csak egy apró dolog, ami olyan időkhöz köt minket, amikor még minden rendben volt. Egy kis nyugalmi-kapocs. Nem akarom, hogy más legyen belőle. Számomra ő a legjobb barátom és bátyám egyben, aki a hosszú évek alatt is mellettem állt, s családom helyett családom lett.

- Sajnálom, muszáj volt megtennem - motyogja, s arcát nyakamba temetve húz magához, hogy megölelhessen. Átkarolom hátát, s most tudatosul bennem, hogy sosem tudtam arról, hogy lett volna valaki az életében rajtam kívül. És én nem tudom viszonozni áldozatát.