Előbb érek le a partra, mint barátom, de nem zavar. Egyből
jobban érzem magam. Az elmúlt fél év alatt azonban egyszer sem jöttem ide.
Taemin tudja, hogy milyen a viszonyom a folyóval, könnyen megtalálhatott volna.
Bár nekem nem úgy tűnik, hogy nagyon akarna engem.
Rosszkedvűen ülök le a már kissé nedves fűbe, s törökülésbe
húzom lábaim. Megigazítom kapucnimat, majd folytatva a zenehallgatást bámulom a
hömpölygő vizet.
Nem tudom, mi van velem. Tényleg megváltoztam, ezt már egy
csomószor végiggondoltam és mindig igazat adok ennek. Mégis... Nem érzem azt a
kínzó vágyat arra, hogy újra önmagam legyek. Egy kicsit még jó is így nekem.
Kevés ember van az életembe, s ők nem olyanok, hogy megbántsanak. Ha közel
engednék valakit... Abból csak csalódás lenne, az pedig elég volt egyszer. Túl
sok darabra tört már a szívem.
- Hercegnőm! - kiabálja túl a zenét Jin hangja, mire
felkapom fejem és megszabadulok a zeneforrásoktól. A fiú két pohárral a kezében
sétál felém, szintén kapucniban és sötét öltözetben. Vigyorogva huppan le
mellém és adja kezembe az egyik poharat. - Starbucks, ahogy szereted - mondja
nekem, majd vigyorogva iszik bele sajátjába. - Három napja ezen élek! - jelenti
ki büszkén vigyorogva, de vidámsága fakó, mű.
Elgondolkozom, hogy mi történhetett vele. Hogy miért nem
alszik, miért járja egyedül az utcákat éjfél után is... Mikor ezt megkérdezem,
arca elkomorodik.
- Csak nehéz mostanában - mondja végül fájdalmas fintorral.
Nem firtatom tovább, majd elmondja, ha szeretné. Azt viszont nem tudom
megállni, hogy ne simítsak végig a szeme alatti sötét árnyékon. Elfordítja
fejét, s tovább issza kávéját. Én is így teszek, közben újra a folyót bámulva.
Csendben iszogatunk, majd mikor elfogynak a koffeinbombák, Jin elmegy kidobni
őket. Mikor visszaül mellém, gondterhelt tekintetét a folyó felé fordítja.
Vállára hajtom fejem. Ez így most jó.
- Nehéz látni egyszerre a két végletet - suttogja, enyémre
hajtva fejét. Nem értem, hogy mire gondol, de nem kell megkérdeznem, folytatja
magától. - Ott van az öcsém és Jae, akik nem is tudom mennyi ideje vannak
együtt és boldogok. Meg itt vagy te, akinek egy álma fog valóra válni, de
érzelmileg tönkretettek.
- És te? - kérdezem, figyelmen kívül hagyva
elégedetlenségemet jellemzésem miatt. Nagyjából igaza van.
- Ez az - nevet fel keserűen. - Sosem álmodoztam
hercegkisasszonyokról meg kölykökről. Nekem nem kell az, hogy vacsorával várjanak
otthon és kérdezzék, hogy milyen napom volt. Nincs szükségem arra, hogy valaki
állandóan körülöttem járkáljon és kedvem szerint tegyen. - Hangjából gúny
csöpög. Teljesen meg tudom érteni. Nekem se volt soha szőke herceges korszakom.
Csak az kellett, hogy valaki elfogadjon. - Mégis... - Egy pillanatra elhallgat.
- Amikor veled vagyok, akkor úgy érzem, ez az, amire szükségem van. Te nem
vágysz szavakra, nem kívánsz olyan dolgokat, amiket úgysem lehet betartani. Te
olyan vagy, amilyen, és azt hiszem, nekem ez tetszik... Ne értsd félre, nem
hiszem, hogy szerelmes lennék beléd. Csak egyszerűen úgy érzem, hogy az a jó, ha melletted vagyok...
Némán hallgatom, aztán elgondolkodok. Fel sem merült bennem,
hogy a fiú talán érez irántam valamit. Mégis, az, hogy most, hogy itt van
velem, számomra is jót jelent belül, elgondolkozok, hogy én érzek-e iránta
valamit. Évek óta nem közömbös számomra, hisz jóképű, ráadásul személyisége is
illik hozzám. És nem utolsó sorban ugyanazok az „elvárásai”, mint nekem.
Valaki, aki biztonságot ad, és akivel jó lenni.
Azt viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy nemrég
törték össze a szívem és állapota azóta is változatlan. Nem tudom, mennyire van
szüksége arra, hogy valaki megpróbáljon vele valamit csinálni. Összébb tenni,
aztán megint darabokra szaggatni.
- Tabitha... - szólal meg megint a fiú, én pedig rájövök,
hogy túl sokáig maradtam csöndben ahhoz, hogy elkezdjen aggódni barátságunk
miatt. - Én nem kérek szerelmet tőled, csak... - Keresi a megfelelő szavakat,
de végül én segítem ki, szinte öntudatlanul kimondva a szót.
- Megpróbáljuk?
Érzem, hogy a fiú bólint egyet, majd vállamat átkarolva
magához ölel.
- Köszönöm - súgja nekem hálásan, de nem csókol meg, mint
egy rossz romantikus filmben. Mert tényleg nem romantikára van szüksége.
Ismerem őt, s neki is csak egy valamire van szüksége. Egy biztos pontra az
életében, ahová mindig visszatérhet és ahol biztonságban érzi magát. Legbelül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése