7. fejezet

Mikor már nem messze járok a találkozónak megbeszélt helytől, megállok egy kicsit kifújni magam. Milyen lenne már tök vörös fejjel elé állni? Ciki, nem is kicsit. Bár a fiú valószínűleg csak ugyanúgy mosolyogna, mint mindig. Szívem egyre jobban dobog, ahogy közeledek a fagyizóhoz. Már látom is őt, ahogy a folyót nézve álldogál a parton. Mély levegőt veszek, s odasietek hozzá.

- Szia! - köszönök, mire megrezzen, majd felém fordul. - Bocsi az előbbiért.

- Ugyan már - ingatja meg fejét. - Hisz mondtad, hogy segítesz a kiadódnál. Részemről bocsánat, hogy megzavartalak benne - mosolyog rám. Fülig pirulok, s nevemet is elfelejtem. Hogy lehet valakinek ilyen szép mosolya? És arca?

- Nem kell bocsánatot kérned. Örülök, hogy így alakult. Hiá... - Még időben el tudom harapni a mondatot, mielőtt nagyon beégetném magamat előtte. Arcomra ismét pirosas foltok vándorolnak. Remek. Egyre jobb, komolyan mondom.

- Én is. Van kedved sétálni? - kérdezi a fiú. Arcát fürkészve próbálok rájönni, hogy feltűnt-e neki az előbbi szóbotlásom, de nem sikerül. Végül bólintok, s elindulunk a folyó mentén, miközben beszélgetni kezdünk a táncról. Megtudom, hogy a fiú nemsokára debütálni fog, mint énekes és táncos, és azt is, hogy már nagyon várja. Nem csodálom!

- Amúgy, hogy-hogy megvan neked a tananyag? - kérdezem. A fiú biztos nincs még egyetemista, bár tény, hogy én is fiatalabb vagyok a többiekhez képest.

- Donghae adta oda - válaszolja, miközben kifizeti a pincérnőnek jégkásáinkat. Taeminé mangós, enyém avokádós. Éljenek az egzotikus ízek. - És azt is mondta, hogy ha bármi kell, akkor keresd fel nyugodtan és szívesen segít - teszi hozzá mosolyogva. Én is elmosolyodom. Donghae szintén idol és velem jár egy osztályba az egyetemen. Ha a fiú hiányzik a promók miatt, vagy a sok gyakorlás miatt, tőlem szokta elkérni a jegyzeteket. Hogy miért pont tőlem? Mert én nem idolként kezelem, hanem mint barát, és ez sokat jelent neki. És nekem is.

- Köszönöm - mondom, felnézve a fiúra. Aprót rándít vállán, majd magához veszi italát, hogy elkezdje inni. Követem példáját, közben a folyót figyelve. Most is olyan békés. Akárhányszor, ha ránézek, az jut eszembe, hogy van egy olyan hely, ahol nincs semmi rossz, ahol nem bánt senki, ahol nem kell semmiért aggódnom.

- Min gondolkozol? - érdeklődik Taemin, s arra néz, amerre én.

- Igazából semmin. Csak szeretem nézni a folyót, mert jó - válaszolom somolyogva.

- Jó?

- Békés. Amikor a partján ülök, úgy érzem, hogy nincsen semmi rossz a világon és minden rendben van - motyogom. Eszembe jut, hányszor ültem már ki oda sírástól remegve, otthonról elfutva...

- Tabitha... Baj van? - kérdezi, s óvatosan megérintve kezem, finoman megfogja kezem. Beharapom szám, hogy visszafojtsam könnyeim. Utálom, hogy a múltam még mindig kísért. Nem válaszolok kérdésére, mire megszorítja picit kezem. - Gyere, leülünk egy kicsit a partra - mondja finoman, s gyengéden felhúz állásba. Kezembe adja poharam, majd sajátját felkapva elindulunk a part felé. Szemembe szökő könnyeim miatt fátyolosan látom a világot, s szinte csak érzem, hogy elérjük a füves partot és a fiú óvatosan lehúz maga mellé.  Nem mond semmi, csak átöleli vállamat. Egyik könnycseppen utat talál magának és végigfolyik arcomon. Miért nem tudom feledni azt, ami történt?

- Biztos minden rendben lesz? - kérdezi Taemin arcomat fürkészve. A metróállomáson állunk, búcsúzkodásra készülve, hisz más irányba megyünk. Halvány mosolyt erőltetek arcomra.

- Persze. Köszönöm a mai napot - mondom. Apró mosollyal ajándékoz meg, aztán mély levegőt vesz.

- Figyelj, nem szeretnék tolakodó lenni, de szeretnék még találkozni veled, és arra jutottam, hogy szeretném elkérni a telefonszámod, hogy könnyebben meg tudjuk beszélni. Persze, csak ha te is akarod - mondja egy szusszal, aranyosan elpirulva a végére. Én is elpirulok.
- Mindenképp - mosolyodom el, s telefonszámot cserélünk. Ezután megölelem a fiút, még egyszer megköszönve a mait. Taemin szorosan ölelt magát, mielőtt még felszállt volna a metróra.