14. fejezet

- Szerinted Junék már felértek? - kérdezem Jintől, miközben óvatosan mozogva sétálunk az emeleten olyan helyet keresve, ahol nem kell túlságosan megküzdenünk a következő emeletre való feljutásért. Még egyszer nem kérjük, köszönjük.

- Valószínűleg igen - vonja meg vállait, amibe belerándul arca.

- Ennyire fáj? - kérdezem rápillantva bekötözött mellkasára. A kényelem kedvéért nem vette vissza trikóját. De lehet, hogy csak engem akar megajándékozni magával. Én az előbbit választom.

- Volt már rosszabb is! - legyint. - Te viszont majd menj el egy tetanuszért.

- Úgyis mennem kell teljes kivizsgálásra, majd akkor elintézem - bólintok beleegyezően. Ezt Jung Min említette és azt is, hogy mindenképp át kell rajta esnem. Pedig hogy utálom én az orvosokat...

- Mert? - lepődik meg, miközben átsegít egy félig kidőlt falon. Leginkább lábam fáj, kezem csak lüktet. Nem mintha az jobb lenne.

- Leszerződtem egy kiadóhoz - válaszolom.

- Ez komoly?!?!

- Igen - bólogatok egy sort. - Tudod, Jung Min és Hyunjoong nyitott egy saját kiadót és én vagyok az első csemetéjük. De nemsokára lesznek mások is, már megvannak.

- Ez fantasztikus! - jelenti ki boldogan, s nem zavarja, hogy mennyire fáj neki, szorosan magához ölel. - Gratulálok, kicsi veréb! Látod, mondtuk mi neked, hogy menj valahova! Ránk bezzeg nem hallgatsz!

- Nem hát - vigyorodom el, s boldogan fúrom bele arcom vállába. Jólesik, hogy valaki a régiek közül is támogat engem. Főleg ha az egy jó barát, akivel bár rég találkoztam, még mindig ugyanolyan a kapcsolatunk. Ez sokat jelent nekem.

- VIP jegyet kérek a debütedre! - tol el magát hirtelen és néz rám szigorúan.

- Mindenképp! De majd néha szólj rám, nehogy elfelejtsem, hisz messze van az még - nevetem.

- Nem fogod megúszni! - vigyorodik el szélesen, s átkarolva nyakam sétálunk tovább. Jin mindenféléről kérdezget, egyetem, kiadó, idolság, mindenről, ami éppen eszébe jut. Ugyanezt visszakapja tőlem is, bár nálam Japán kerül a kérdések előterébe. Régen volt már, hogy „otthon” jártam. Ott születtem ugyanis.

Körbejárjuk az egész emeletet, mire találunk egy beomlott részt, ahol könnyebb feljutni. Csak csúszik egy kicsit. Jin megy előre, s kezemnél fogva húz maga után, s segít, hogy hova lépjek. Némi horzsolás árán, de lényegesen könnyebben sikerül feljutnunk a következő emeletre, ahol szinte szemtől szembe találjuk magunkat az emeletre vezető lépcsővel.

- Ez túl könnyű - húzza el száját Jin, én pedig egyetértően bólintok. Valami nem stimmel, biztos nem lesz ennyi. Közelebb merészkedünk, s ahogy felnézünk a lépcső aknájára, látjuk, hogy csak félig vannak fokok. Mármint hosszilag csak a felfelé vezető út feléig vannak.

- Ki kell majd támasztanod magad. Menni fog? - kérdezi, kezem felé biccentve. Kételkedve nézek rá. Nem hiszem, hogy menne. A fiú elgondolkodva dörzsöli meg állát. - Akkor kapaszkodj a nyakamba és segíts lábbal - mondja. Bólintok, de nem tudom, hogy így sikerülni fog-e. A fiú háttal állít a lépcsővel, s kezével tart, míg én elkezdek lépdelni. Nem tudom, hogy hogyan akarja kivitelezni ötletét. Ahogy elérem az aknát, kezemmel megtámaszkodva előrébb dőlök és úgy lépdelek tovább. Jin utánam mászik, velem szemben. Valószínűleg nagyon élvezni fogja a feljutást... Ő a hátát támasztja az akna falának. Még mindig nem értem, hogy gondolja. Mikor ezt megosztom vele, csak legyint egyet.

- Megoldjuk - jelenti ki magabiztosan. Felmászik egy vonalba velem, lábaival lépkedve a falon. - Menjünk vissza le, támadt egy jobb ötletem! - mondja, majd már indul is lefelé. Sóhajtva követem őt. - Mássz a hátamra! - szól, mielőtt még lelépnék a földre. Értetlenül karolom át nyakát, ő pedig dereka köré fogja lábaim. - Kulcsold össze őket! - Megteszem, amit kér, de csak néhány pillanatra.

- Fájni fog neked. Így sem kéne! - rázom meg fejem.

- Csak jussunk fel - legyint, s ő maga kulcsolja dereka köré lábam. Nem hagy tiltakozni, már mászik is felfelé. - Húzd össze magad! - figyelmeztet, mikor elérjük az akna szélét. Fejem még így is beverem, s vállam is sikerül lehorzsolnom. Fogalmam sincs, de megoldja, hogy két kezével oldalra kitámasztva, lábaival szintén tudjon felfelé haladni. Szorosan becsukom szemem, s némi félelem támad bennem. Könnyen leeshetünk. Túl könnyen. Bízok Jinben, csak a körülményekben nem. Csöndben araszolunk felfelé, igyekszem minél könnyebb lenni neki. Mikor elérjük a tetejét, felnyúlva löki fel az aknafedőt.

- Na, végre! Már azt hittünk, eltévedtetek! - üdvözöl minket vigyorogva Jae és Jun nevetése. Jin felültet az akna peremére, majd jólesően nekem dől. Ez kemény menet volt. De sikerült!