4. fejezet

Reggel meglepődve tapasztalom, hogy valahogy hazakerültem. Addig emlékszem, hogy Jinnel elkezdtünk mindenféléről beszélgetni, hogy kivel mi történt az utóbbi időben, de ennyi. Aztán semmi. Valószínűleg véletlenül elaludtam. Ahogy oldalra fordulok, megpillantom a fiút, ahogy egy plusz takarón alszik a földön. Elmosolyodom, s visszadöntöm fejem a párnára. Biztos nem akart egyedül hagyni. Vagy egyedül maradni. Esetleg mindkettő.

Telefonom elkezd rezegni, jelezve, hogy bizony munka van ma és kelni kell. Ma van a nagy nap. Kiderül tényleg debütálhatok-e, és ha igen, hogyan. Furcsa, de már az sem zavarna, ha nem egyedül tenném. Jin máris visszacsempészett volna belém valamit régi énemből?

Halkan kelek ki az ágyból és ágyazok meg. Közben hallom, hogy Jin óvatosságom ellenére is felébred, de mikor felé fordulok, csak mosolyt látok arcán, neheztelést nem.

- Bocsi, hogy nem kérdeztem meg, maradhatok-e, csak nem akartalak felkelteni - mondja ásítozva, majd megdörzsöli arcát. - De jófiú voltam - villantja rám csibészes vigyorát.

- Ügyes vagy - borzolom össze haját nevetve, miközben átsétálok szekrényem elé. Átfordulva másik oldalára követ tekintetével. - Aludhatsz még, rád fér - ajánlom neki, fáradt arcára pillantva.

- Beleshetek a szekrényedbe. Ugyan már, ezt ki nem hagynám! - jelenti ki nevetve, majd tenyerébe támasztva arcát aranyos fejet vág, és hozzá még pillog is egy sort. Elnevetem magam és megint megborzolom haját. Elkapja kezét, hogy tenyerembe simíthassa arcát, akár egy cica.

- Nem késhetek - rázom meg fejem. - Ma dől el, hogyan debütálok.

- Ez izginek hangzik! - mondja vidáman,d e közben el kell nyomnia egy ásítást. - Bemehetek veled? - kérdezi csillogó szemekkel, mikor már ruháimat válogatom mára. - Persze, nem muszáj - teszi hozzá zavartabban. Nyugtatólag rámosolygok.

- Jobban tennéd, ha kialudnád magad,d e ha szeretnél, bejöhetsz. Úgyis csak elmondják, hogy ki hogy debütál, aztán egy rövid megbeszélés és jöhetünk is el.

Jin bólogat egy sort, s fel is tápászkodik. Ahogy feláll és nadrágja után jövök rá, hogy egy szál boxerben aludt.

- Nem fáztál? - kérdezem ostobán, miközben nem tudom levenni tekintetem izmos felsőtestéről.

- Nálad ritkán van hideg - mutat rá a tényre. Szórakozottan bólogatok egy sort, majd ruháim magamhoz szorítva besietek a fürdőbe. Jin még utánam szól, hogy csinál kávét, de erre is csak bólintok. Ruháim ledobom a mosdókagylóba, majd levetkőzve beállok a zuhany alá. Hidegre állítom a vizet, hogy segítsen még jobban felébredni. Na meg hogy kimossa fejemből Jin testének látványát. Nem tudom, mikor kezdtem el rá pasiként és nem egy jó barátként gondolni. Lehet, hogy a hajnali beszélgetésünk miatt. Nem baj, gondolom meg fogom szokni. Viszonylag hamar végzek a zuhanyozással, majd többi teendőmet is elvégezve felöltözök.

- Jól áll a szemceruza - fogad Jin vigyorogva, mikor a kávéillatot követve a konyhába jutok. A fiún még mindig csak nadrágja van, de a zuhany megtette hatását és tudok nem a látványra figyelni.

- Köszi. Te is lezuhanyozhatsz, ha szeretnél. Fogkefét és törülközőt találsz a nagyszekrényben. Tiszta ruhát ugyan nem tudok adni, de van néhány nagyobb pólóm - mondom, miközben leereszkedve az egyik székre magam elé veszem bögrémet. Jin még megissza kávéját, majd letéve a bögrét elmegy mellettem, miközben ad egy puszit hajamra.

- Igyekszek - ígéri meg, megsimogatva vállam, majd eltűnik. Nem sokkal később hallom, ahogy elkezd fürdeni. Gyorsan iszom meg kávémat, majd kenek néhány lekváros kenyere. Sikerül elmajszolnom az első szeletet, mikor Jin az én illatommal körbevéve belibben.

- Elfelejtettem, hogy nincs más tusfürdő - mondom bocsánatkérő mosollyal, de ő csak nevetve leül velem szembe és magához vesz egy kenyeret.

- Úgyis szeretem az illatodat - vonja meg vállait, majd nagyon harap kenyeréből. Nem válaszolok semmit, csak folytatom az evést. Miután mindet megettük, gyorsan elmosogatunk, ami annyiból áll, hogy én mosogatok, Jin pedig törölget és pakol. Utána összeszedjük holminkat és elindulunk a kiadóba. Az utat végigbeszéljük, aminek örülök, hisz így nem idegeskedek feleslegesen a debüt miatt.

Meow~ sikerült megoldanom valamennyire a problémát, ettől függetlenül lehet ritkábban lesznek frissek, mert közben egy másikat is írok ^^' Megértéseteket köszönöm és máris hozom az új fejezetet :)

x H.B. x

Sziasztok! Egy rossz hírt kell közölnöm, a gépemnek valami baja van és nem hajlandó megnyitni a word-öt ^^ vagy ha meg is nyitja, nem tudok semmit sem csinálni vele, csak látom a szöveget. Se szerkeszteni, se írni, se másolni. Semmit. Szóval egy jó darabig nem lesz friss, de dolgozom a problémán ^^

x H.B. x

3. fejezet

Előbb érek le a partra, mint barátom, de nem zavar. Egyből jobban érzem magam. Az elmúlt fél év alatt azonban egyszer sem jöttem ide. Taemin tudja, hogy milyen a viszonyom a folyóval, könnyen megtalálhatott volna. Bár nekem nem úgy tűnik, hogy nagyon akarna engem.

Rosszkedvűen ülök le a már kissé nedves fűbe, s törökülésbe húzom lábaim. Megigazítom kapucnimat, majd folytatva a zenehallgatást bámulom a hömpölygő vizet.

Nem tudom, mi van velem. Tényleg megváltoztam, ezt már egy csomószor végiggondoltam és mindig igazat adok ennek. Mégis... Nem érzem azt a kínzó vágyat arra, hogy újra önmagam legyek. Egy kicsit még jó is így nekem. Kevés ember van az életembe, s ők nem olyanok, hogy megbántsanak. Ha közel engednék valakit... Abból csak csalódás lenne, az pedig elég volt egyszer. Túl sok darabra tört már a szívem.

- Hercegnőm! - kiabálja túl a zenét Jin hangja, mire felkapom fejem és megszabadulok a zeneforrásoktól. A fiú két pohárral a kezében sétál felém, szintén kapucniban és sötét öltözetben. Vigyorogva huppan le mellém és adja kezembe az egyik poharat. - Starbucks, ahogy szereted - mondja nekem, majd vigyorogva iszik bele sajátjába. - Három napja ezen élek! - jelenti ki büszkén vigyorogva, de vidámsága fakó, mű.

Elgondolkozom, hogy mi történhetett vele. Hogy miért nem alszik, miért járja egyedül az utcákat éjfél után is... Mikor ezt megkérdezem, arca elkomorodik.

- Csak nehéz mostanában - mondja végül fájdalmas fintorral. Nem firtatom tovább, majd elmondja, ha szeretné. Azt viszont nem tudom megállni, hogy ne simítsak végig a szeme alatti sötét árnyékon. Elfordítja fejét, s tovább issza kávéját. Én is így teszek, közben újra a folyót bámulva. Csendben iszogatunk, majd mikor elfogynak a koffeinbombák, Jin elmegy kidobni őket. Mikor visszaül mellém, gondterhelt tekintetét a folyó felé fordítja. Vállára hajtom fejem. Ez így most jó.

- Nehéz látni egyszerre a két végletet - suttogja, enyémre hajtva fejét. Nem értem, hogy mire gondol, de nem kell megkérdeznem, folytatja magától. - Ott van az öcsém és Jae, akik nem is tudom mennyi ideje vannak együtt és boldogok. Meg itt vagy te, akinek egy álma fog valóra válni, de érzelmileg tönkretettek.

- És te? - kérdezem, figyelmen kívül hagyva elégedetlenségemet jellemzésem miatt. Nagyjából igaza van.

- Ez az - nevet fel keserűen. - Sosem álmodoztam hercegkisasszonyokról meg kölykökről. Nekem nem kell az, hogy vacsorával várjanak otthon és kérdezzék, hogy milyen napom volt. Nincs szükségem arra, hogy valaki állandóan körülöttem járkáljon és kedvem szerint tegyen. - Hangjából gúny csöpög. Teljesen meg tudom érteni. Nekem se volt soha szőke herceges korszakom. Csak az kellett, hogy valaki elfogadjon. - Mégis... - Egy pillanatra elhallgat. - Amikor veled vagyok, akkor úgy érzem, ez az, amire szükségem van. Te nem vágysz szavakra, nem kívánsz olyan dolgokat, amiket úgysem lehet betartani. Te olyan vagy, amilyen, és azt hiszem, nekem ez tetszik... Ne értsd félre, nem hiszem, hogy szerelmes lennék beléd. Csak egyszerűen úgy érzem, hogy az a jó, ha melletted vagyok...

Némán hallgatom, aztán elgondolkodok. Fel sem merült bennem, hogy a fiú talán érez irántam valamit. Mégis, az, hogy most, hogy itt van velem, számomra is jót jelent belül, elgondolkozok, hogy én érzek-e iránta valamit. Évek óta nem közömbös számomra, hisz jóképű, ráadásul személyisége is illik hozzám. És nem utolsó sorban ugyanazok az „elvárásai”, mint nekem. Valaki, aki biztonságot ad, és akivel jó lenni.

Azt viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy nemrég törték össze a szívem és állapota azóta is változatlan. Nem tudom, mennyire van szüksége arra, hogy valaki megpróbáljon vele valamit csinálni. Összébb tenni, aztán megint darabokra szaggatni.

- Tabitha... - szólal meg megint a fiú, én pedig rájövök, hogy túl sokáig maradtam csöndben ahhoz, hogy elkezdjen aggódni barátságunk miatt. - Én nem kérek szerelmet tőled, csak... - Keresi a megfelelő szavakat, de végül én segítem ki, szinte öntudatlanul kimondva a szót.

- Megpróbáljuk?

Érzem, hogy a fiú bólint egyet, majd vállamat átkarolva magához ölel.

- Köszönöm - súgja nekem hálásan, de nem csókol meg, mint egy rossz romantikus filmben. Mert tényleg nem romantikára van szüksége. Ismerem őt, s neki is csak egy valamire van szüksége. Egy biztos pontra az életében, ahová mindig visszatérhet és ahol biztonságban érzi magát. Legbelül.

2. fejezet

- Tabitha! - szólít meg Jung Min, miközben igyekeznék énekórámra. A sok óra közül, amikre járok ez megy a legnehezebben. Mert nem szeretem. Az énektanár mindenáron fő-vokalistát akar képezni belőlem, én azonban szívesebben járok be a rapper képző órákra.

- Órám lesz! - emelem fel kezem, hogy integessek neki, de nem fordulok felé. Kapcsolatunk nem javult túl sokat a hónapok alatt, max annyi, hogy most már megvagyunk egymás társaságában.

- Segítség kellene! - kiált utánam a fiú, mikor már fordulnék be a termek folyosójára. Belekapaszkodva a falba fékezek le és nézek vissza rá értetlenül.

- Miben? - kérdezem arcát fürkészve. Már rég nem asszisztensként vagyok itt. Hát akkor?

- Megbeszélhetnénk ezt odafent? - kérdezi, arcán mintha kínos mosollyal. Összehúzom szemeim. Rég volt már, hogy flörtölni akart volna velem.

- Ez nem hangzott túl vonzó ajánlatnak - tudatom vele nemtetszésemet. A fiú mintha elpirulna, s kezével maga előtt hadonászva győzköd, hogy ő semmi ilyenre nem gondolt.

- Később nem ér rá? Tudod, nemsokára döntötök és a világért sem akarnám hátráltatni magamat...

- Most van itt Hyunjoong is, később dolga van - válaszolja.

- És pontosan miben is kéne segítenem? - kérdezem meg újra, miközben karjaim összefonva mellkasom előtt, vállammal a falnak dőlök. Valamit látok megvillanni szemeiben, de aztán el is tűnik. Lett önkontrollja...

- Van néhány dolog, amiben dönteni kéne, de mi nem tudunk. És mivel... Téged is érinteni fog, ezért gondoltuk az a legcélszerűbb, ha valaki olyat kérdezünk meg, aki jobban képben van - magyarázza zavartan. Nyilván valami olyat osztott most meg velem, amit mással nem tett volna. Oké, akkor komolyan gondolja.

- Legyen - mondom végül, s táskám megigazítva indulok el felé.

- Nem tudom - felelem a kérdésre azonnal és diplomatikusan, majd hátradőlök a székben. - A főnökeim vagytok. Nekem ehhez semmi közöm és nem fogok helyettetek dönteni - tudatom velük, mire összenéznek.

- Mi csupán azt szerettük volna, Tabitha, hogyha adsz nekünk némi támpontot, hogy jellemileg esetleg ki a legjobb a fenmaradt posztra. Nem áll szándékunkban olyanokat összetenni, akik például rosszban vannak - magyarázza nekem türelmesen Hyunjoong és érzem, hogy figyel arra, mit mond. Összefonom karjaimat.

- Egyikőjüket sem ismerem olyan jól. Tiffanyval csak annyi dolgom volt, hogy egy táncórán párban voltunk, Melodyval még annyi sem, szóval ne várjátok el, hogy döntsek.

- Lehetnél kicsit együttműködőbb - dünnyögi Jung Min, miközben halántékát masszírozza.

- Nektek pedig tudnotok kéne dönteni. És nem az alapján, hogy ki kivel van jóban, hanem hogy ki érdemli meg és ki van azon a szinten! - csattanok fel. - Ez nem az én dolgom - jelentem ki megint, majd táskám vállamra kapva kisétálok. Hallom, hogy Hyunjoong még utánam kiált, de Jung Min leinti azzal, hogy hagyjon menni, úgysem fogom meggondolni magam. Ez így van. Évek óta készülök és nem értem, miért az számít, hogy ki kivel van jóban. A legjobbaknak kell debütálniuk. Nem a barátnőknek. Ennek semmi értelme.

Fekszem ágyamon, s azzal szórakoztatom magam, hogy egy kislabdát dobálok a falnak, s mikor visszapattan, elkapom. Másra nem vagyok képes. Így is, már hajnali egy is elmúlt és holnap tudjuk meg, hogy kik debütálnak. Tudom, hogy valószínűleg én is fogok, így nem tudom, miért idegeskedem annyira. Lehet mert még sosem kellett egész hónapokat másokkal összezárva töltenem és velük dolgozni. Magam szeretem megcsinálni a dolgaimat.

Ráadásul meg is változtam, s nem vagyok az a társasági lény. Felsóhajtok, s következő mozdulatommal a szoba sarkába vágom a labdát. Nem akartam megváltozni, csak észrevettem, hogy már ilyen vagyok.

Felülök, s telefonom után kezdek el kutatni. Van valaki, aki egyszer azt mondta, hogy ha szükségem van rá, ő ott van nekem. Akármikor. Talán még hajnali egy körül is. Mikor megtalálom telefonomat, tárcsázok is. Nagyjából öt csöngés után fel is veszi.

- Sajnálom, hogy felkeltettelek! - mondom azonnal. Tényleg így van, de szükségem van rá.

- Semmi gond, még csak most megyek hazafelé - válaszolja, s tudom, hogy vigyorog. - Baj van?

- Nem tudom - felelem őszintén. - Csak szeretnék egy kicsit a régi önmagam lenni. Segítesz? - Hangom elhalkul, s azt érzem, hogy úgy kell visszatartanom könnyeim.

- Találkozzunk a folyónál - mondja néhány pillanattal később. Suttogva megköszönöm, a fiú pedig megnyugtat, hogy akármikor, majd bontjuk a vonalat. Arcomon lefolyik egy könnycsepp, de makacsul letörlöm és készülődni kezdek.

[ Docinak sok szeretettel =) remélem tetszik ^-^ ]

1. fejezet

Hat hónapja már, hogy felhagytam az egyetemmel és minden időmet a munkának szentelem. Nem bántam meg, hogy így döntöttem. Rengeteg időm felszabadult, amit a táncolásnak és a gyakorlásnak szentelhetek. Egyedül az bánt, hogy ritkán látom Donghaet. A fiúval csak akkor találkozok, hogyha bejön hozzám, vagy ha sikerül kiimádkoznia a kiadóból. Minden időmet itt töltöm, haza is csak késő este megyek, reggel pedig elsők között vagyok itt.

Hogy mi ennek a nagy változásnak az oka? Ez egyszerű.

Hat hónapja már, hogy nem beszéltem vagy találkoztam Taeminnel. A fiú üzenetrögzítőmön hagyott üzenete óta nem keresett, én pedig nem kérdezősködtem utána. Donghae egyszer megpróbálkozott, hogy mi lenne, ha átgondolnám és beszélnék vele, de ennek egy hónapnyi nem-találkozás lett a vége. A fiú azóta nem hozza fel a témát, aminek őszöntén örülök. Taemin egy üres kis űrt hagyott a lelkemben, s nem szívesen emlékeztetem magam, hogy akár boldog is lehetnék, ha nem lenne ez az egész idol herce-hurca.

De nekünk ez az életünk, s most, hogy nemsokára el lesz döntve, hogy kik kapják meg a debütálás lehetőségét, még fontosabb, hogy sokat gyakoroljak és rendesen felkészüljek.

Nem érdekel, hogy mit kellett feladnom ezért és az sem, amit majd fel fogok adni az álmomért.

Önmagamat.

[ remélem nem kavarok meg nagyon senkit azzal, hogy a második rész miatt ismét előröl van a számozás :S ez nem az első fejezet újraírása, hanem egy másik első fejezet! ]

2

19. fejezet

Álmosan támaszkodok fel alkaromra. Túl meleg van itt. Ahogy fordulok, hogy menjek kinyitni az ablakot, leesek az ágyról. A fenébe! Nyögve-morogva tápászkodok fel, s fejem dörzsölgetve próbálok rájönni, hogy miért estem ki. Még sosem csináltam ilyet, ráadásul elég nagy az ágyam. Pont ezért. Hogy ne essek ki. Hát akkor?

- Mit csinálsz? - érkezik egy nyűgölődő kérdés valahonnan az ágyról, mire megvilágosodok. Sóhajtva dőlök hátra. Ezt nem hiszem el. Komolyan idáig jutottam? - Sexy vagy reggel is - bukkan fel az ágy szélénél Donghae feje. Fülig vörösödök, s magamra rántom a takarót, hogy elfedjem magam vele. Azzal azonban nem számolok, hogy a takaróval együtt jön a fiú is. Felvisítok, ahogy rám borul. A fiú csak felnyög, miközben elterül rajtam. Amint túlteszi magát a megrázkódtatáson, feltámaszkodok alkarjaira. - Jól vagy? - kérdezi édes mosollyal.

- Jól leszek, csak szállj le rólam - válaszolom vörösen, miközben magamhoz szorítom a takarót.

- Az éjjel bezzeg nem így voltál ezzel - sóhajt fel drámaian, majd csibészes vigyort öltve arcára, nyakamba hajol. Érzem, ahogy puha csókot hint nyakam vonalára, majd lágyan beszívja kulcscsontom érzékeny bőrét. Magamról elfeledkezve nyögök fel, de azon nyomban meg is bánom. Donghae elégedett mosolyt villantva rám nyúl be a takaró alá - Tudod cicám, tegnap én segítettem neked - mondja, s tartva a szemkontaktust, feljebb simítja kezét csípőmre. - Most viszonozhatnád ezt - jelenti ki, s miközben megcsókol, ágyékát nekem nyomva adja tudtomra, hogy miről is van szó. Reggeli merevedés... Remek.

- Kész a reggeli - dugja be fejét Donghae az ajtón. Felemelem fejem a párnából, s felé fordítom.

- Mondtam, hogy nem kell. El fogsz késni - dünnyögöm hátratűrve hajam. A fiú csak felnevet, s átvágva a szobán, lehajol hozzám.

- Müzlit kitenni egy cicának nem fáradtság - tudatja velem incselkedve, majd puszit ad homlokomra. - Este hívlak, hogy minden okés e - mondja, aztán ad egy könnyed csókot is. Nem értem, hogy miért csinálja. Egy alkalomról volt rá. Ugye?

- Megleszek - fordítom el fejem, s visszadőlök párnáim közé. - Leengednéd a redőnyt nekem?

- Persze - mosolyog, s megteszi. Becsukom szemeim, s próbálok aludni. Fáradt vagyok, ráadásul semmihez sincsen kedvem. Bár per pill arra se tudok rájönni, hogy mára van e valami program vagy tennivaló. - Nincs kedvem ma dolgozni - jelenti ki a fiú és érzem, hogy hátam mögött besüllyed az ágy. Sóhajtva fordulok át hátamra. Donghae ledőlt mellé, s kisimított néhány tincset arcomból. - Megharagudnál, ha itt maradnék veled? - kérdezi halkan, s úgy érzem, fontos neki, hogy mit válaszolok. Ajkam beharapva fürkészem arcát, miközben azon gondolkozom, megváltozott-e valami közöttünk, vagy csak a körülmények olyanok.

- Nem - felelem végül alig hangosabban, mint a suttogás, de meghallja. Elmosolyodik, s rendesen mellé feküdve magához ölel derekamnál fogva.

- Köszönöm - súgja nekem hálásan, majd nyakamba hajtva fejét, becsukja szemeit. Öntudatlan kezdem el haját simogatni, miközben a plafontól várok válaszokat. Pár perccel később már csak szuszogást hallok, ahogy a fiú elaludt. Remek. A helyzet csak akkor lesz mégjobb, amikor elkezd rezegni telefonja. Vigyázva, hogy fel ne keltsem szedem ki zsebéből a készüléket és veszem fel. Eunhyuk hívja, vele beszélhetek.

- Szia Eunhyuk - köszönök a fiúnak.

- Szia Hae... Tabitha?!

- Igen - felelem. - Donghae alszik.

- És nincs kedve bejönni esetleg? - érdeklődik a fiú, s szinte hallom, ahogy leesik neki a dolog. - Mit keres nálad Donghae?

- Azt mondta, fáradt és nincs kedve bemenni - válaszolom, figyelmen kívül hagyva a másik kérdést.

- Remek, akkor tudatsd vele, hogy magas a láza és nem bír kikelni az ágyból. Most pedig magyarázatot. Mi az, hogy nálad van? Együtt vagyok, vagy mi? Mondd el Tabi...

- Átadom. Szia Eunhyuk! - szakítom félbe mosolyogva, majd leteszem. A képernyő szinte azonnal felrezeg ismét, ugyanazzal a hívóval. Kinyomom, majd kikapcsolom a telefont és az éjjeliszekrényre teszem. Hogy lennénk már együtt? Csak... Csak így alakult. Becsukom szemeim, s a fiú egyenletes légzését hallgatva nekem is könnyű átlépnem az álmok mezejére.

[ és ezzel vége is az első résznek! x3 holnap hozom a második rész első fejezetét, ami gondolom sejtitek, hogy egy új szakasz lesz Tabitha életében :) ]

18. fejezet

Fáradtan rogyok le a fal mellé. Hulla vagyok. Mindent kitáncoltam magamból, a fáradtságon és fájó izmaimon kívül nem érzek semmit. Pápá fájdalom, goodbye szenvedés. Ez nagyrészt jó, de holnap nekem egyetemre kéne mennem.

Donghae térdein támaszkodva, vigyorogva figyel engem. Hajából csöpög a víz, de nem zavarja őt. Csakúgy, mint én. ő is nehezen veszi a levegőt. Kitáncoltuk a belünket is körülbelül. Egész délután táncoltunk.

- Elmegyünk kajálni? - kérdezi, s felegyenesedve összeborzolja haját. Nem egy szanaszét repülő vízcsepp talál el engem, amin csak nevetni tudok.

- Kutya vagy, nem is hal - jegyzem meg vigyorogva, mire felfújja arcát és elkezdi mozgatni száját, mintha hal lenne. Nevetni kezdek, de annyira, hogy eldőlök oldalra. A hűs padló jól esik. - Elmehetünk, de én fel nem kelek innen - válaszolom végül kérdésére. Erre ő neveti el magát. Nyilván ő már jobban hozzá van szokva az ilyen mértékű táncolásnak. És én is hozzá leszek szokva, hetek kérdése.

Donghae hozzám sétált, s kezeimnél fogva húzott fel állásba. Lábaim még mindig remegtek a megerőltetéstől, s bizonytalanságom ellen a fiú karjába kapaszkodtam. Fáradtan bocsánatot kértem, de ő azt mondta, nem zavarja. Felvettük pulcsijainkat, majd elindultunk. A fiú szintén gyalog volt, de ez nem baj, majd sétálunk. Jót fog tenni mindkettőnknek azt hiszem. Az aulában összefutottunk Jung Minnal, aki mintha mérgesnek tűnt volna azt látva, hogy a fiúba karolva sétálok, de nem zavart.

A hazafelé utón rengeteget beszélgettünk. Mindenféléről, leginkább hülyeségekről. Meg éppen ami eszünkbe jutott. Kitárgyaltunk néhány kétes hovatartozású ételt és élőlényt, de értelmesebb témákat is tudtunk találni, mint például a fiúk nyári turnéja és az egyetem. Egészen hazáig csevegünk. Nagyon jó volt.

- A mélyhűtőben van néhány pizza - vetem fel, mintegy meghívásként, de nem érzem úgy, hogy ez rossz dolog lenne. Sőt, kimondottan jó dolog. Nem akarok egyedül maradni, mert félek, hogy megint csak rossz lenne a kedvem. Nem akarom ezt.

- Jól hangzik - mosolyodik el a fiú. Folytatjuk a beszélgetést, bár a lépcsőházban halkabbra vesszük. Nem kell senkinek, hogy valamelyik lakó kijöjjön és lássa a fiút. Mielőtt felérhetnénk a harmadikra ahol lakok, beszélgetést hallunk meg leszűrődni. Donghaet óvatosan a falhoz tolom, hogy ne láthassák, s ujjamat ajkam elé téve jelzem, hogy maradjon csendben. A legházsártosabb szomszédom van kint, gondolom a liftre vár, hogy levigye sétálni kutyáját. A kis vakarcs persze elkezd ugatni.

- Maradj már csöndben te ördögfajzat! - csattan fel a bácsi, ami visszahangzik még egy kicsit. Donghae ajkába harapva próbálja visszafojtani nevetését. Tekintetem eljátszik néhány pillanatra puha párnáival, de aztán az emelet felé fordítom fejem.

- Mintha nem tudnám, hogy miért hívtál - súgja a fiú fülembe, borzongásra késztetve engem. - Csak nem akarsz egyedül lenni - teszi hozzá, s megpuszilja arcom. Megremegek érintésére. Mi van velem? Komolyan felhívok valakit azért, hogy segítsen elfeledni egy dolgot? Hova fajul a világ...

- Na, végre! - szusszan fel morcosan a bácsi, s nem sokkal később már megy is lefelé a lifttel.

- Menjünk - dünnyögi nyakamba Donghae. Összerezzenek, s mellkasára téve kezem tolom vissza a falhoz. Csibészes vigyorral néz rám. - Értem, te irányítasz - bólint egyet, majd elneveti magát. - Látnád az arcodat, Tabby!

Durcásan lépek el tőle és indulok el fölfelé. Donghae nevetve követ. Elsétálunk a folyosó végén lévő beugróig ahonnan lakásom nyílik. A fiú nevetésétől visszhangzik az egész épület, mikor leejtem a kulcsomat, s a lehajolás helyett inkább leguggolok értük. Meg is jegyzi, hogy előtte nem kell guggolgatnom, de nem mondok semmit. Jobb is. Szavaimhoz híven egyből a pizzát keresem. Donghae addig mosolyogva körbenéz. A konyhapultnak dőlve várom, hogy kész legyen a pizza. Inkább nem csatlakozom a fiúhoz.

- Tetszik a hálószobád! - kiáltja valahonnan, s hallom, ahogy felnevet. Remek. Nem sokkal később meg is jelenik a konyhában, nekidőlve az ajtófélfának. Most döbbenek rá, hogy mennyire is jó és helyes pasi. Egyre jobb. Nem kellett volna felhívnom.

- Az arcodra van írva, amit gondolsz - tudatja velem elkomorodó arccal, s elém sétál. Keivel megtámaszkodik derekam mellett a pulton. Ha akarnék se tudnék elhúzódni tőle. - Segítek felejteni. Mit szólsz? - súgja, s megpuszilja arcom, majd még egyet ad, kicsit közelebb számhoz. Te jó ég, mik lesznek itt! - Kötelezettség nélkül - teszi hozzá, majd mielőtt végleg dönthetnék, hogy akarom e ezt, gyengéden megcsókol. Mikor viszonzom, csókja szenvedélyesebb lesz, s a fiú felültet a pultra. Átkarolom nyakát, s ujjaim puha tincsei közé simulnak. Lehet, hogy meg fogom bánni, de most nem érdekel. Szükségem van rá.

17. fejezet

Reggel nagyon korán ébredtem, ezt annak tudtam meg, hogy ma találkozok Taeminnel. Pontosabban ez már nevezhető randinak is. Miközben lehallgatom üzeneteimet, amiket tegnap kaptam, nekiállok beágyazni. Ez első Donghaetől jött.

- Tabby! Légy szíves, ne haragudj majd Taeminre! Tényleg megpróbált mindent, ott voltam! Ne. Haragudj. Rá!!! ... ... Ha van kedved, hozzánk bejöhetsz!

Értetlenül kapom fel fejem, s ejtem vissza a takarót az ágyra. Miért kéne haragudnom Taeminre? Nem sokkal később választ is kapok, amikor a síp után most a fiú szólal meg.

- Tabitha... Én nem is tudom, mit mondjak... Tudom, mit kéne, de nem tudom, hogyan... Először, nagyon sajnálom! Tényleg! És tudom, hogy ezt már hallottad és most úgy tűnhet, visszaélek a jóindulatoddal, de nem így van, hidd el kérlek! A főnök hajthatatlan volt, nem tehetek róla... Órákig próbáltam meggyőzni, de nem sikerült... Gondolom, most már kellőképp össze van zavarodva. Sajnálom. Tabitha... Nem tudunk ma találkozni... Egész nap a helyszínen leszünk. Ez nem mentség, tudom jól. Tényleg sajnálom, és ha megengeded, hogy valahogy... jóvátegyem, akkor jóvá is fogom tenni! Csak kérlek, ne haragudj rám, még ha ez lehetetlen is!

Hallgatom, ahogy elcsuklik a hangja, s még akarna valamit mondani, de inkább leteszi. A gép még megmondja, hogy több üzenetem nincs, majd néma csend ereszkedik szobámra. Szívem darabokba hullik. Érzem, hogy lábaim meggyengülnek, s lassan az ágyra ülök, még mielőtt összeesnék. Nem tudom megérteni, vagy felfogni a dolgot. Percekig csak hallgatom az óra egyenletes kattogását, mire sikerül valami reakciót csinálnom. Szemem sarkból vékony könnycsík indul útnak, melyek sok követ. Térdeimet felhúzva átölelem őket, s csendben sírni kezdek. Miért?

Napszemüvegem még a kiadóba beérve se veszem le. Nem akarom, hogy akárki is olvasni tudjon szemeimből. Bő pulcsimat egy egyszerű rövidnadrággal és deszkás cipővel párosítottam. Tök mindegy, hogy néz ki egy egyszerű megbeszélésen, nem? Nekem igen. Főleg most nem tudnak érdekelni az ilyen dolgok. Felérve a teremhez, két kopogás után benyitok. Egy hosszú asztal van középen, egyik oldalán a traineek ülnek, s másikon pedig az alkalmazottak. Elhúzom szám, mikor a traineek oldalán van már csak üres szék, de valószínűleg direkt van, mivel Jung Min mellett fogok ülni. Nem törődve az engem követő tekintetekkel huppanok le a székbe.

- Nem erről volt szó - sziszegem oda diszkréten bátyómnak. A fiú felém hajol, hogy fülembe súghasson.

- Csak pár óra, és ez különben is mindenkire vonatkozik. Inkább ez, minthogy mindenkivel külön.

- De te tudod a napirendem - dünnyögöm, majd durcásan hátradőlök. Lábammal ide-oda kezdem el forgatni a székem, s még mindig nem érdekelnek a többiek.

- Nos - köszörülni meg torkát Hyunjoong, aki Jung Minnal szemben ül az asztal másik végén. - Most, hogy Tabitha is megérkezett, kezdjünk is bele...

- Minden rendben van? - kérdezi Mina, miközben a kötelezőnek kikiáltott körbevezetésen sétálunk, mögöttünk a gyakornokokkal. Ők vidáman csevegnek, míg én csak zsebre tett kézzel sétálok a lány mellett.

- Nincs kedvem itt lenni. Tengernyi ismételnivalóm lenne, tekintve, hogy a közelmúltban nem voltam bent az egyetemen - válaszolom morcosan. Valószínűleg ha otthon lennék se tanulnék, hanem csak ülnék kifelé bámulva a fejemből.

A lány bólogat egy sort, hogy megérti, de nem mond semmit. Néha hátrafordul, hogy elmondja, mi hol van, de igazából unalmas az egész. Szerintem még a többiek is unják. Azt hiszem, mindenki megkönnyebbül, mikor leérkezünk az aulába. Mina int, hogy mindenki menjen köré, de én inkább maradok hátul. Úgyis tudok mindent, amit kell, minek legyek ott. Nincs kedvem semmivel. Érzem, hogy valaki szemem elé csúsztatja kezeit, megijesztve engem.

- Egálban vagyunk - hallom meg Donghae mosolygós hangját. Felsóhajtok, s levéve kezeit, szembefordulok vele. A fiú arca csak megrebben, de mosolyát továbbra is fent tudja tartani. Nyilván látja, hogy milyen szarul vagyok. Remek, legalább neki nem kell tettetnem majd semmit.

- Nem akarok róla beszélni - tudatom vele határozottan. Ő csak bólint, majd átnéz vállam fölött.

- Elrabolhatlak? Törölték a délutáni próbánkat. Arra gondoltam, táncolhatnánk együtt egy kicsit - veti fel.

Elgondolkozok. Nem vágyom senki társaságára, de a táncolás jót tehet nekem. Meglátjuk.

- Gyere - fogom meg kezét, s húzom el a folyosó irányába. 

16. fejezet

- Taemin? - adok hangot meglepődésemnek.

- Egész nap próbáltalak elérni - mondja a fiú, hangjában némi éllel és még valami furcsával. - Ki volt az a srác, akivel jöttél? - érdeklődik, de sokkal inkább számonkérésnek érzem. Csak tudnám, hogy milyen jogon.

- Egy gyerekkori barátom. Különben is, mit érdekel ő téged?

- Jobban is vigyázhatott volna rád - morogja. - Mit történt veled? - A fiú végignéz rajtam, tekintete megakad bekötözött kezemen. Érte nyúl, s óvatosan felemeli. - Ő tette ezt veled? - kérdezi halkan, dühtől elfúló hangon. Mi van vele?

- Azt csinálok, amit akarok! - veszem ki kezem övéből. Idegesít és dühít, amit csinál. - Mi közöd van hozzá? Napokig nem keresel, nem írsz üzenetet se, vagy valami, hogy tudjam, mikor láthatlak megint, aztán fogod magad és csak így idejössz és számon kérsz? Mégis mit képzelsz? Azt hittem, érzed, hogy nem idolként kezellek! - kelek ki magamból. Taemin pár pillanatig meglepetten néz rám, aztán karomnál fogva magához húz.

- Nem én tehetek róla - suttogja indulatosan. - A kiadó ránk parancsolt, hogy gyakoroljunk többet a...

- Akkor most miért nem gyakorolsz? - szakítom félbe dühösen. - Most akkor miért vagy itt? Nem fognak hiányolni vagy aggódni? Menj, az úgyis fontosabb, mint én!

Mérges vagyok rá. Nem keres, és még neki állj feljebb, hogy kivel töltöm az időmet és mit csinálok? Ez nem fair, nagyon nem! Ha egyszer fontos vagyok neki, elvileg így van, akkor legalább írhatott volna, hogy a héten már biztosan nem tudunk találkozni, vagy hogy mikor igen.

- Ez az egy szabad estém van a hónapban - feleli a fiú halkan.

- Akkor menj pihenni! - rázom meg fejem, hogy ne folytassa, s ellépek tőle. Megint kezem után nyúl. - Taemin... Engedj el...

- De szeretném megmagyarázni! - ellenkezik, s elém lép. - Szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem írtam neked. Az igazság az, hogy a próbák teljesen kifárasztottak, s örültem, ha ágyba kerülhettem. De sokszor gondoltam rád! Mert hiányoztál és nekem ugyanolyan rossz volt, hogy nem látlak, mint neked. Sajnálom. Szeretnék kérni tőled egy második esélyt!

Csendben hallgatom végig mondandóját, de véleményem csak valamicskét változott. Még az elején lennénk, de ő máris elhanyagol a kiadója miatt. Mi lesz később? Értem én, hogy nem tehet mást, de mennyi időbe telik megírni egy SMS-t, hogy a héten már nem találkozhatunk? Lehet, hogy én igénylem túlságosan is ezt a fajta törődést, de így van.

- Ezt minden promódnál el akarod majd játszani? - kérdezem csendesen, s lenézek a földre. Nagyon fájna és valószínűleg meg is bánnám, ha most elküldeném, de tudnom kell, hogy hányadán állunk. Tekintve, hogy nem tudom pontosan, hogy mit is érzek iránta. És ezen cseppet sem segít a mostani helyzet. Tudom, sokat kérek, ha randizni és ismerkedni szeretnék vele, de normális kapcsolatra vágyok, amiben nem idolok vagyunk. Még ha ez szinte lehetetlen is.

- Soha többé nem akarom - rázza meg fejét. A fiú elengedve kezem, tenyerét arcomra csúsztatja. Felemeli fejem, én pedig teljesen elveszek, ahogy belenézek gyönyörű barna szemeibe. - Fontos vagy a számomra Tabitha. Nagyon - súgja bizalmasan, majd érzékelem, hogy arca enyémhez közeledik.

- Csak Tabby - mondom még sietve, még mielőtt ajkai találkoznának enyéimmel. Puha párnái óvatosan becézgetik enyéimet, mintha félne attól, hogy eltolom. Erre azonban nem kerül sor. Hagyom, hogy szívem irányítsa mozdulatait, s ő vezérel arra is, hogy karjaim a fiú nyaka köré fonjam. Taemin elengedve arcom, derekamnál fogva ölel magához. Bátortalanul viszonzom édes csókját. Ő is ugyanúgy ellökhetne, hisz szinte leordítottam a fejét. Nyelvével vékony nyálcsíkot húz alsó ajkamra, majd finoman beleharapva kér bebocsátást. Habozás nélkül hagyom, hogy nyelve átcsusszanjon számba, s táncra kérje nyelvemet.

Percekig csókolózunk, mígnem a levegőhiány az, ami közénk áll. A fiú aranyos pírral arcán néz rám csillogó szemekkel. Arcom valószínűleg még pirosabb, mint az övé, de életemben talán először nem zavar.

- Szeretném, ha a holnaputáni napot velem töltenéd. Igaz, este fellépésünk lesz, de szeretném, ha ott lennél - mondja, kezével derekam cirógatva. Bólogatok sort, majd rendezve légzésemet, válaszolok is.

- Örömmel. Megoldom, hogy elmehessek.

- Nem engednének? - kérdezi, szemeiben féltéssel.

- Jung Min egyre furcsább. De megoldom, jó? - kérdezem, s felé hajolva lopok tőle egy mézédes csókot.

- Holnap felhívlak - ígéri, s ad homlokomra egy puszit. - Köszönöm! - súgja, majd szorosan magához ölel, hajamba temetve arcát. Elmosolyodom. Én köszönöm Taemin, hogy hagytad, hogy hülyeséget csináljak.

15. fejezet

- Ahogy látom, nem unatkoztatok! - vág vissza Jin szélesen vigyorogva. Értetlenül kapom fel fejem, s nézek a két piruló egyénre. - Június nyakát nézd - súgja fülembe a fiú, mire borzongás fut végig rajtam. Jun nyakát?

- Nem vagyok Június! - csattan fel a fiatalabbik iker, majd durcásan összefonja karjait mellkasán. Arcáról azonban nem tűnik el a pirosság. Oldalra döntött fejjel futnak végig szemeim a fiú szép ívű nyakán, s szépen rájövök, hogy mire célozgatott Jin. A fiú nyaka oldalán egy apró, ám annál sötétebb folt virít, ami eddig nem volt ott.

- Ti együtt vagytok? - teszem fel az ostoba kérdést. A páros arcán elmélyül a szín, míg Jin prüszkölve felnevet, de annyira, hogy majdnem leesik az aknába. Ijedten kapom el karjait, hogy megtartsam.

- Ne félts, nem kell - villantja rám legédesebb mosolyát, s megsimogatja kezem. Elengedem, s mindketten felkászálódunk a tetőre. A szél rögtön belekap hajamba, s egy pillanatra meg is inogok az erős lökés miatt. Most Jin az, aki karomnál fogva megtart.

- Mi történt veletek? - néznek végig rajtunk Junék, újra normális arcszínnel.

- Nem volt lépcső - feleli Jin vállvonogatva.

- Vérzel - állapítja meg Jun, mire Jinnel egyszerre fordulunk a másik felé, hogy leellenőrizzük, hogy mi baja. Kiderül, hogy Jinnek átvérzett a derekán lévő kötés.

- Ülj le, megcsinálom - teszem a fiú vállára kezem, s finoman lenyomom őt a földre. Mellé telepedek, s miközben elkezdünk beszélgetni, nekiállok kicserélni a kötést.

Lassan, de biztosan visszaérünk kiindulási helyünkre, ahol Jun felveti, hogy ő hazakíséri Jaet.

- Akkor én téged - mondja Jin, már-már egykedvűen, de félvigyorral szája szegletében.

- Nem kötelező - dünnyögöm, s megigazítva a kezemen lévő kötést, elköszönök a többiektől. Jae ölelés közben megígéri, hogy szervez még ilyen alkalmakat, csak akkor az egész kiscsaládunkkal. Ő és Jun kéz a kézben indulnak el a másik irányba, míg Jin mellém szegődik.

- Tényleg nem muszáj elkísérned - mondom neki, megtörve a közöttünk lévő csendet.

- Nincs jobb dolgom - vonja meg vállait, mire megtorpanok. Ez köcsög! - Meg szívesen teszem - fejezi meg, s hátrapillant rám válla fölött. Arcán rá nem jellemző kifejezés ül. - gyere, még elérhetjük a buszt! - nyújtja felém kezét, arcára visszatéve mosolyát. Félig megnyugodva fogadom el kezét. Tudom, hogy Jin nem akar tőlem semmit, s ez sokat jelent nekem. Ő egy barát.

- Útba ejthetnénk az orvos - jegyzi meg a fiú, mire elhúzom a szám. Remek. Miért kell erre emlékeznie?

- Éhes vagy? - kérdezem, mikor már lakásunk előtt állunk.

- Szerintem valaki már vár rád, majd máskor - mosolyog Jin, s fejével a sarok felé biccent. Oldalra nézek, s valóban, mintha valaki ácsorogna a sötétben. Értetlenül ráncolom homlokom. Arcomon megérzem Jin puha ajkait, ahogy a fiú puszit ad nekem. - Aludj jól! - búcsúzik. - És vigyázz magadra!

Ellép tőlem, s zsebre téve kezeit elindul arra, amerről jöttünk. Tétován nézek utána. Nem tudom, ki vár a sarkon. Lehet nem kéne megvárnom, míg kiderül. Lépés hangját hallom, mire a sarok felé fordítom fejem.

Az árnyékból egy nálam alig magasabb alak válik ki, egyszerű farmerban és szürke kapucnis pulcsiban. Helyes arcát sok közül felismerném, arcán azonban nincs az általam annyira szeretett mosoly. Szívem alig érezhetően, de gyorsabban kezd el verni.

14. fejezet

- Szerinted Junék már felértek? - kérdezem Jintől, miközben óvatosan mozogva sétálunk az emeleten olyan helyet keresve, ahol nem kell túlságosan megküzdenünk a következő emeletre való feljutásért. Még egyszer nem kérjük, köszönjük.

- Valószínűleg igen - vonja meg vállait, amibe belerándul arca.

- Ennyire fáj? - kérdezem rápillantva bekötözött mellkasára. A kényelem kedvéért nem vette vissza trikóját. De lehet, hogy csak engem akar megajándékozni magával. Én az előbbit választom.

- Volt már rosszabb is! - legyint. - Te viszont majd menj el egy tetanuszért.

- Úgyis mennem kell teljes kivizsgálásra, majd akkor elintézem - bólintok beleegyezően. Ezt Jung Min említette és azt is, hogy mindenképp át kell rajta esnem. Pedig hogy utálom én az orvosokat...

- Mert? - lepődik meg, miközben átsegít egy félig kidőlt falon. Leginkább lábam fáj, kezem csak lüktet. Nem mintha az jobb lenne.

- Leszerződtem egy kiadóhoz - válaszolom.

- Ez komoly?!?!

- Igen - bólogatok egy sort. - Tudod, Jung Min és Hyunjoong nyitott egy saját kiadót és én vagyok az első csemetéjük. De nemsokára lesznek mások is, már megvannak.

- Ez fantasztikus! - jelenti ki boldogan, s nem zavarja, hogy mennyire fáj neki, szorosan magához ölel. - Gratulálok, kicsi veréb! Látod, mondtuk mi neked, hogy menj valahova! Ránk bezzeg nem hallgatsz!

- Nem hát - vigyorodom el, s boldogan fúrom bele arcom vállába. Jólesik, hogy valaki a régiek közül is támogat engem. Főleg ha az egy jó barát, akivel bár rég találkoztam, még mindig ugyanolyan a kapcsolatunk. Ez sokat jelent nekem.

- VIP jegyet kérek a debütedre! - tol el magát hirtelen és néz rám szigorúan.

- Mindenképp! De majd néha szólj rám, nehogy elfelejtsem, hisz messze van az még - nevetem.

- Nem fogod megúszni! - vigyorodik el szélesen, s átkarolva nyakam sétálunk tovább. Jin mindenféléről kérdezget, egyetem, kiadó, idolság, mindenről, ami éppen eszébe jut. Ugyanezt visszakapja tőlem is, bár nálam Japán kerül a kérdések előterébe. Régen volt már, hogy „otthon” jártam. Ott születtem ugyanis.

Körbejárjuk az egész emeletet, mire találunk egy beomlott részt, ahol könnyebb feljutni. Csak csúszik egy kicsit. Jin megy előre, s kezemnél fogva húz maga után, s segít, hogy hova lépjek. Némi horzsolás árán, de lényegesen könnyebben sikerül feljutnunk a következő emeletre, ahol szinte szemtől szembe találjuk magunkat az emeletre vezető lépcsővel.

- Ez túl könnyű - húzza el száját Jin, én pedig egyetértően bólintok. Valami nem stimmel, biztos nem lesz ennyi. Közelebb merészkedünk, s ahogy felnézünk a lépcső aknájára, látjuk, hogy csak félig vannak fokok. Mármint hosszilag csak a felfelé vezető út feléig vannak.

- Ki kell majd támasztanod magad. Menni fog? - kérdezi, kezem felé biccentve. Kételkedve nézek rá. Nem hiszem, hogy menne. A fiú elgondolkodva dörzsöli meg állát. - Akkor kapaszkodj a nyakamba és segíts lábbal - mondja. Bólintok, de nem tudom, hogy így sikerülni fog-e. A fiú háttal állít a lépcsővel, s kezével tart, míg én elkezdek lépdelni. Nem tudom, hogy hogyan akarja kivitelezni ötletét. Ahogy elérem az aknát, kezemmel megtámaszkodva előrébb dőlök és úgy lépdelek tovább. Jin utánam mászik, velem szemben. Valószínűleg nagyon élvezni fogja a feljutást... Ő a hátát támasztja az akna falának. Még mindig nem értem, hogy gondolja. Mikor ezt megosztom vele, csak legyint egyet.

- Megoldjuk - jelenti ki magabiztosan. Felmászik egy vonalba velem, lábaival lépkedve a falon. - Menjünk vissza le, támadt egy jobb ötletem! - mondja, majd már indul is lefelé. Sóhajtva követem őt. - Mássz a hátamra! - szól, mielőtt még lelépnék a földre. Értetlenül karolom át nyakát, ő pedig dereka köré fogja lábaim. - Kulcsold össze őket! - Megteszem, amit kér, de csak néhány pillanatra.

- Fájni fog neked. Így sem kéne! - rázom meg fejem.

- Csak jussunk fel - legyint, s ő maga kulcsolja dereka köré lábam. Nem hagy tiltakozni, már mászik is felfelé. - Húzd össze magad! - figyelmeztet, mikor elérjük az akna szélét. Fejem még így is beverem, s vállam is sikerül lehorzsolnom. Fogalmam sincs, de megoldja, hogy két kezével oldalra kitámasztva, lábaival szintén tudjon felfelé haladni. Szorosan becsukom szemem, s némi félelem támad bennem. Könnyen leeshetünk. Túl könnyen. Bízok Jinben, csak a körülményekben nem. Csöndben araszolunk felfelé, igyekszem minél könnyebb lenni neki. Mikor elérjük a tetejét, felnyúlva löki fel az aknafedőt.

- Na, végre! Már azt hittünk, eltévedtetek! - üdvözöl minket vigyorogva Jae és Jun nevetése. Jin felültet az akna peremére, majd jólesően nekem dől. Ez kemény menet volt. De sikerült!

13. fejezet

Az üres épület sokáig visszhangozza sikításom, miközben ujjaim kétségbeesetten nyúlnak a következő emelet pereme után, Jin pedig kitűnő reflexeinek köszönhetően meg tud tartani lábaimnál fogva. Falfehéren, hitetlenkedve nézek lefelé. Messze van a talaj. Nem estem le.

- Örülök, hogy túlélted, de másznod kéne! - mondja Jin furcsa hangon. Ahogy őt ismerem, szintén halálra rémült.

Remegve nyújtózkodok feljebb, a fiú pedig alulról tolja lábaimat. Nagyon sok időbe telik, míg félig már fent vagyok. Érzem, hogy hasamat és karjaimat lehorzsoltam, de most nem tudok arra figyelni. Innentől egyedül kell feljutnom, Jin már nem ér el. Tekintetemmel valami kapaszkodót keresek, s nem messze tőlem van is egy kiálló rúd. A rozsda már jócskán megette, de talán meg tud tartani. Egy kezemmel előrenyújtózkodok, másikkal igyekszem megtartani magam. Ujjaim megérinti a rudat, majd némi erőfeszítés árán rá is kulcsolódnak.

- Nem tudsz valahogy megtolni? - kiáltok le Jinnek, mikor percek múlva is ugyanott vagyok.

- Nem hittem volna, hogy ezt fogom hallani tőled - neveti el magát a fiú, s nekem is vigyor kúszik arcomra a pír mellé. Érzem, hogy alulról megtámasztja talpaim, majd elkezd tolni. - Pucsíts! - utasít nevetve, de mikor rájövök, hogy igaza van, megteszem. Végre feljebb csúszok a padlón, s feltéve oldalra lábam, rövid időn belül már fent is vagyok. Sóhajtva fekszek végig a földön. Sikerült. Feljutottam.

- Meg vagy? - kérdezi Jin. Felülök, s végignézek magamon. Mindenhol poros és koszos vagyok, s több helyen le is horzsoltam magam.

- Fogjuk rá - válaszolom. - Biztos fel fogsz jutni? - kérdezem kétkedve, s óvatosan a peremhez csúszok. Jin messzinek tűnik, de ahogy rám vigyorog, sikerül megnyugtatnia. Fel fog ő jutni, ne aggódjak.

- Nem akadály! - jelenti ki kicsit nagyképűen, de ha valakinek, neki tényleg sikerülni fog. Elég kreatív, ráadásul erős is. Meg ő Jin. Addig fogja próbálni, míg nem fog sikerülni. A fiú lendül, s már csak azt veszem észre, hogy kezeivel mellettem kapaszkodik. Pislogok párat, hogy feldolgozzam gyorsaságát, de nem sikerül.

- Basszus! - szusszanok egyet. Ez most meglepett! Nem csak pókember, de még villámgyors is.

- Ha becsuktad a szádat, segíthetnél! - ajánlja a fiú kedvesen. Felpattanok, s toporogva próbálok rájönni, hogyan tudnék segíteni. Ha elkezdem felhúzni, egész biztos lezúgunk mindketten.

- Feljebb van egy rúd, abba meg tudsz kapaszkodni - vetem fel végül, mire hallom, hogy felnevet.

- Miért akkor vagy a legesetlenebb, mikor az életem függ rajta? - teszi fel a költői kérdést. Arcomra pír kúszik. Ez tény. Jin elkezdi magát felhúzni, de nem sikerül neki.

- Ha elmész a falig, ott nem tudod megtámasztani a lábad? - kérdezem. Néhány pillanatnyi csend következik, majd a fiú elkezd araszolgatni a fal felé. - Csak le ne ess!

- Nem áll szándékomban! Ne aggódj!

Félig-meddig sikerül megnyugtatnia, de azért ajkamba harapva figyelem, ahogy lassan eléri a falat. Hallom, hogy cipője elsőre megcsúszik a falon, de aztán sikerül megoldania.

- Van egy rés! - jelenti ki, miközben látom, hogy egy kezét felnyújtja. - Megköszönném - teszi hozzá, mire odalépek hozzá. Körülnézek, majd kezem beakasztom a kitört ablak széléhez. Ráfogok a fiú csuklójára, ő pedig követi példámat. Látom, hogy oldalra fordul, s hirtelen súlytöbblet szakad karomra. A fiú másik kezével is belém kapaszkodik. - Ne hagyj leesni! Én nem hagyok rád semmit! - mondja félig nevetve, félig komolyan. Lehet kicsit feszélyezi a tény, hogy rajtam függ az élete. Engem legalábbis biztosan. Röviden megrázom fejem, hogy elhessegessem a negatív gondolatokat.

- Meg se lepődök - jegyzem meg ironikusan.

- Akkor jó!

Hallom, ahogy feljebb csúsztatja lábát. Nagyon nehéz tartani őt, de ki kell bírnom. A fiú mikor már elégnek érzi a megtett távolságot, kezembe kapaszkodva feljebb húzza magát, s a peremre csúszik. Csak akkor engedem el kezét, mikor már lába is a biztos talajon van. Fáradtan huppanok le a földre, de azért viszonzom vigyorát.

- Mit csináltál a kezeddel? - kérdezi, ujjával tenyerem felé bökve. Meglepetten nézek ölembe. A kezem, amivel az ablakba kapaszkodtam, szanaszét van vágva. Biztos maradt még néhány szilánk, csak nem tűnt fel. Mondjuk... Ez meglepő lenne. - Akkor nem csak én szenvedtem meg a feljutásért - ereszt meg egy vigyort felém, miközben megmutatja nekem végighorzsolt oldalát.

- Van nálam kötszer! - világosulok fel, s máris keresni kezdem az említett dolgot. A fiú megrázza fejét.

- Előbb magadat! - mondja mosolyogva.

12. fejezet

- Eltévedtél, veréb? - kiált felém vigyorogva Jin, amint meglát befordulni kis sikátorunkba.

- Néha muszáj - felelem szintén vigyorogva. - Ahogy elnézem, nem csak én vagyok ezzel így - bökök fejemmel feléjük.

- Hát igen - vakarja meg tarkóját a fiú, ami annyira tipikus mozdulata. Mikor odaérek hozzájuk, baráti pacsival köszönünk egymásnak, majd Juntól bezsebelek egy nagy ölelést is.

- AE-Ji mégse tud jönni, K pedig nem veszi fel a telefont - tudatja velem Jae. Ez egyet jelent azzal, hogy még hülyébbek leszünk, mint szoktunk. Általában AE-Ji szokott minket visszatartani a veszélyesebb dolgoktól. Ő a leglányosabb tagunk, pontosabban ő vérbeli lány. Mi Jae-val nagyjából fiúk között nevelkedtünk, ami „rossz” hatással volt ránk. Egyikünk se bánja.

Kevés hozzáfűznivalóval vesszük tudomásul a létszámhiányt, majd elindulunk. Először föl a tűzlétrán, hogy a tetőkön folytassuk utunkat. Első bizonyíték, hogy hülyébben vagyunk így négyen: még világos van és akárki megláthat minket. Ez a tény egyáltalán nem zavar minket.

- Ez lenne az? - kérdezem, térdemre támaszkodva lesem az előttünk lévő területet.

- Ez nem is építési, hanem bontási terület - jegyzi meg Jin vigyorogva, mire Jaetől kap egy tarkón csapást.

- Nem reklamál!

- Nem fog csúszni? - osztja meg velünk aggodalmát Jun. Ez egy jó kérdés. Helyekben áll a víz, s valószínűleg a fémek tényleg csúszni fognak. És egyikünk sem hozott magával kesztyűt.

- Nem lehet olyan vészes - vonja meg vállait Jae, majd elindul a kerítés felé. Követjük példáját, s szép sorban átmászunk, figyelve arra, hogy a kiálló részek ne karcoljanak meg minket. Nem kell senkinek, hogy tetanusz után rohangáljon. Lábaink tompán puffannak a földön, ahogy félig guggolásba leérkezünk. Ilyenkor mindig olyan érzésem támad, mintha valami akciófilmbe lennénk. Valószínűleg az üldözött felet játszanánk, valami zsákmánnyal menekülve. Még régebben Kibum felvette az egyik kalandunkat és mindenkinek azt adta nekünk ajándékba, mikor kiléptünk. Azóta megvan a CD.

- Nyomás! - mondja Jin, mire egy vonalban elkezdünk futni az épület felé. Már halljuk is a kutyák ugatását, s mi csak remélni tudjuk, hogy őr nincs velük. Mikor elérjük az omladozó, szürke épületet, a bejáratok miatt kettészéledünk. Én maradok Jinnel, Jae pedig Junnal fut tovább. Mint mindig, most is a tető a cél.

- Hogy-hogy eljöttél te is? - kérdezi Jin, miközben átugrik egy félig megmaradt falon. Néhány csőbe kapaszkodva lendítem előre lábam, s puhán érkezem a fiú mögött. Tovább futunk.

- Unatkoztam. Meg kellett ez a kimozdulás - felem valamivel később. Befordulunk, mielőtt elérnénk az épület szélét. Valaha itt lehettek a lépcsők, de most csak néhány falból kiálló rúd maradt belőlük. - Merre? - kérdezem, mire Jin vigyorogva felfelé mutat. Bakot tart nekem, mire felsóhajtok.

- Dobni foglak, szal majd kapaszkodj - tudatja velem. Lábam kezeibe helyezem, majd vállaiba kapaszkodok.

- Egyszerűbb lenne, ha a válladra állnék. Így nem fogom tudni elkapni a tetejét - jegyzem meg. A fiú int, hogy csináljam, mire megfontolt mozdulatokkal ülök át nyakába, ahol fején hagyva kezem, pihenek egy kicsit. - Te hogy fogsz feljutni? - kérdezem, a magasságot szemlélve. Még ha a vállára is állok, necces, hogy el tudom kapni a következő rész peremét.

- Tudod, pókember - nevet a fiú, megpaskolva lábam. Én is elnevetem magam. Jin valóban szeret a falon mászni, valószínűleg azzal a néhány rúddal fog feljutni. - Na, gyerünk. Én akarok nyerni! - jelenti ki. Mély levegőt veszek, s kezébe kapaszkodva próbálok felállni.

- El ne eressz! - mondom neki meg-megremegő hangon, mire szorosan összefűzi ujjainkat. Igyekszik egyenesen állni, én pedig amilyen biztosan és lassan csak tudom, felállok. Lábam bizonytalanul tapad a fiú trikójához, de igyekszem megállni egy helyben.

- Elengedem az egyik kezed - mondja lassan a fiú, majd óvatosan, milliméterről milliméterre ereszti el kezemet. - Nyugi!

- Könnyű azt mondani - felelem kiszáradt torokkal.

- Abbahagyjuk? - kérdezi, miközben szabaddá vált kezével lábszáramat támasztja ki.

- Menni fog! - mondom kicsit határozottabban. Remélem, tényleg így lesz. - Egyébként... Ha leesek, megkaphatod az iPhonomat - mondom a fiúnak, megengedve magamnak egy vigyort a félelem ellenére. Lassan engedem a fiú másik kezét, s próbálom megtartani egyensúlyom. Cipőm azonban megcsúszik...

Sziasztok! Mint láthatjátok, levettem oldalról a szereplők képeit, viszont létre lett hozva egy külön oldal erre a célra :)

Valamint egy örömhír (számomra legalábbis az): a blog elérte az 500. olvasót :)
Köszönöm szépen mindenkinek!

x H.B. x

11. fejezet

Morgolódva dobom le magam az ágyra. Nem zavar, hogy takaróm is tiszta víz lesz. Most semmi nem érdekel. Fejemben a liftben lejátszódott jelenet jár, majd a fiú megbántott-megértő arca, mikor felvetettem, hogy inkább gyalog jönnék haza. Akkor remek ötletnek tűnt, bár így visszagondolva se változtatnék ezen a döntésen. Kellet ez a hűsítő eső. Fogalmam sincs, mit gondoljak. Próbálok rájönni, hogy mi miatt kezdett el Jung Min így érezni irántam. És miért pont most? Öt évet leszámítva szinte sülve-főzve együtt voltunk. Ráadásul tudtommal nem tettem semmit, amiért belém szerethetett volna. Vagyis lehet csak nem tudom.

Nyögve fordulok át hasamra és fejelek bele párnámba. Annyira nem hiányzott ez most. Hamarosan trainee leszek, ráadásul az egyetem is nehezebb lesz majd, meg ott van Taemin is. Apropó, a fiú azóta se keresett. Bár valószínűleg próbájuk van, mégis idegesít egy kicsit a dolog.

Telefonom elkezd rezegni, de csak megnézem, ki az, nem veszem fel. Jae keres, az egyik lány a parkour csapatunkból. Nem tudom, miért keres, hisz én már abbahagytam még mielőtt kimentem volna Amerikába, de nem is nagyon érdekel most. Az kéne még, rohangálni egyet a házak tetején. Hmm... Nem is olyan rossz ötlet. Gyorsan veszem fel a telefont, mielőtt még megunná, s azzal a mozdulattal ki is hangosítom.

- Szia Jae! - köszönök neki, miközben feltápászkodva ágyamról, elkezdem levetni vizes ruháimat.

- Yo! - köszön vissza, s tudom, hogy vigyorog. - Gondoltunk, van kedved egy kicsit visszacsábulni hozzánk. Találtunk egy építési területet, ahol mostanában nincsen senki. Szabad pálya, max néhány kutya van, de az sose gond, igaz? - A lány elneveti magát, én pedig követem példáját. Emlékszem, még nagyon az elején találkoztunk kutyákkal, amikor valaki kertjében landoltunk. Nem direkt, csak úgy sikerült. Eszeveszett ugatás volt azon nyomban, mi meg hülyét kaptunk. Aztán csak néhány pincsi rohamozott meg minket, akiket csak azért hallottunk félelmetesnek, mert visszahangzottak az óljukból. Attól kezdve a probléma az volt a továbbmenéssel, hogy abba tudjuk hagyni a nevetést.

- Sosem az! - vigyorodom el szélesen. - Benne vagyok. Kik jönnek? - kérdezem, miközben már topomat veszem föl, hogy arra felkapjam kedvenc bő, ujjatlan és kapucnis trikómat, aminek az oldala nagyjából hiányzik.

- AE-JI, jönnek JJ-ék, meg mi ketten. Még majd Kibum-ot kérdezem még meg szerintem. Okés?

- Persze - bólogatok, bár ő ezt nem látja. Ez nagyjából a szokásos kis csapatunk. JJ-ék szintén abbahagyták, mint én, de ezek szerint ez a mai egy ilyen csábulós alkalom. Ők egyébként ikrek, Jin és Jun, nekünk csak JJ-ék.

- OK. Fél óra múlva a szokásos helyen, Mit szólsz?

- Nekem jó, nemsokára indulok.

- Rendben, akkor még hívom K-t és ott tali. Ciao! - köszön el.

- Bye! - köszön el én is, majd kinyomom a telefont. Felveszek még egy sortot, majd tapadós talpú cipőmet előkeresve felveszem. Derekamra csatolom övtáskám, amibe elteszem telefonom, s némi pénzt is, ha megállnánk majd enni valahol, majd némi kötszert és ragtapaszt. Fő az elővigyázatosság. Hajam felfogom egy copfba, majd már indulok is. Alig várom, hogy ismét az adrenalin száguldozzon az ereimben!

10. fejezet

A legeslegjobb érzés arra kelni, hogy a főnököd, esetemben csak Jung Min, telefonon keres és elvárja, hogy kapd magad és menj be dolgozni. Véglegesíteni kéne a felvettek számát és személyét. Hát nem csodás? Így hát a lehető legkevesebb életkedvvel indultam be a kiadóba. Úgy érzem magam, mint akit kimostak kétszer. Kialvatlanságtól karikás szemeimet napszemüveggel takartam el, kócos hajam művészi kontyba fogtam. Öltözékem egy sebtében felkapott leggingből és egy fiú kardigánból állt, egy egyszerű tornacipővel megtoldva. Nagyon idolos, ugye?

Velem ellentétben Mina már rendesen pörög, fitt, szépen kifestett és egyáltalán nem álmos. Alig győzöm hallgatni, míg felmegyünk a tárgyalóba. Fel sem fogom, hogy miről beszélt végig. A szobába belépve lehuppanok az első utamba akadó székbe. Jung Min mellé. Remek.

- Nem vagyok használható állapotban! - jelentem be, s morcosan nézek rá. Le akarja venni napszemüvegem, de kezét elkapva akadályozom meg.

- Mit csináltál? - kérdezi, kicsit figyelmen kívül hagyva, hogy a többiek már várják, hogy elkezdjük, hamar végezzünk és mehessünk haza.

- Tanultunk Donghaeval. Tudod, egyetemista vagyok - válaszolom, majd tüntetőleg elfordulok tőle és előveszem laptopomat. - Szóval. Vannak már biztos jelöltek? - teszem fel a kérdést, átvéve a főnökök szerepét. Jung Min ezt csak arcomat fürkészve tűri, Hyunjoong még kávéját kortyolgatja. Remek. Egy élmény lesz ez a mai nap is. Ráadásul tudatosul bennem, hogy Taemin napok óta nem keresett. Ez fáj egy kicsit, de elhessegetem az érzést és a megbeszélésre koncentrálok. Annál előbb mehetek haza aludni.

- Fantasztikus voltál! - dicsér meg Mina mosolyogva, miközben elkezdi csinálgatni az ideiglenes névtáblákat. Bele fog telni egy kis időbe, míg mindenki tudni fogja mindenki nevét, de szerintünk nem érdemes megcsináltatni őket.

- Köszönöm! - hálálom meg a bókot, majd miután eltettem gépemet táskámba, csatlakozok a gyártáshoz. Mindenki fog kapni, legyen gyakornok, alkalmazott, de még főnökeinknek is ilyen lesz.

- Tényleg az voltál - kapok újabb dicséretet hátam mögül, majd meg is érzem, hogy Jung min mögém áll.

- Köszönöm! - ismételem meg, miközben felmosolygok rá.

- Megyek haza. Elvigyelek? - kérdezi.

- Ezt még befejezném - válaszolom, mire Mina megrázza fejét.

- Menj csak, ma is kitettél magadért. Most már ideje pihened is! - mondja, s kezem után nyúlva elveszi tőlem a filcet. Sóhajtva engedek noszogatásának, s így rövidesen már Jung Minnal sétálunk a folyosón a lift felé. Egyikünk sem mond semmit, én azon gondolkozok, hogy még el sem kezdődött a rendes, izzadságra menő munka, máris napok óta nem pihentem rendesen. A fiúnak nem tudom, mi jár az eszébe. A lifthez érve a fiú megnyomja a hívót, majd várunk pár pillanatot, míg megérkezik. Ahogy beszállunk, szembe kerülünk egymással, amit mosollyal nyugtázunk. Az utóbbi napokban megváltozott a kapcsolatunk, de fogalmam sincs, hogy miért. Mikor kis zökkenés után elindulunk, Jung Min átáll elém, kezeit derekam mellé a korlátra téve. Értetlenül nézek rá.

- Mi van veled? - kérdezem meg tőle ismét, mire csak megint megrázza fejét.

- Fogalmam sincs, viszont... - Elharapja mondatát, majd arca furcsán ellágyul. - Ne utálj meg ezért - kéri halkabban, majd fejét előredöntve csókot ad számra. Ez viszont más, mint ami az évek során megszokottá vált közöttünk. Ajkai tovább becézik enyéimet, s a fiú gyengéden arcomra simítva kezét tartja fejemet, hogyne húzhassam el. Mellkasára csúsztatom kezem, s érzem, hogy mennyire ver a szíve. Mint egy kalitkába zárt madárka. Én azonban nem így érzem, s éppen ezért eltolom magamtól.

- Ne tedd tönkre a barátságunkat - suttogom, s elfordítom fejem. Fogalmam sincs, mi ütött belé. Sosem kerültünk ilyen kapcsolatba. Ő a bátyám. A szájra puszi is csak azért alakult ki közöttünk, mert ezt láttam példaként szüleinknél is. Hogy puszit adnak annak a szájára, akit szeretnek. Öt éves lehettem, mikor először „megcsókoltam” Jung Mint. De... Sosem szerelemből. Ez csak egy apró dolog, ami olyan időkhöz köt minket, amikor még minden rendben volt. Egy kis nyugalmi-kapocs. Nem akarom, hogy más legyen belőle. Számomra ő a legjobb barátom és bátyám egyben, aki a hosszú évek alatt is mellettem állt, s családom helyett családom lett.

- Sajnálom, muszáj volt megtennem - motyogja, s arcát nyakamba temetve húz magához, hogy megölelhessen. Átkarolom hátát, s most tudatosul bennem, hogy sosem tudtam arról, hogy lett volna valaki az életében rajtam kívül. És én nem tudom viszonozni áldozatát. 

9. fejezet

Miközben hallgatom a folyosón kopogó lépteimet, elgondolkozok, hogy biztos akarom-e én ezt a délután. Igazából semmi baj nem lenne vele, mert szeretek Donghaeval tanulni, de a meghallgatás óta csak egy szabadnapom volt és azt is gondolkozással töltöttem, nem pedig pihenéssel. Fáradt vagyok. A fiú viszont küldött egy SMS-t, hogy a közelgő promóciós idejük miatt nagyjából ez az egy szabad délutánja van a közeljövőben, amikor tud nekem segíteni. Persze, ebben az időszakban én szoktam bejárni hozzájuk, hogy hetente vigyem neki az anyagot és a szüneteikbe átvegyük, de a fiú tudja, hogy most nekem is rengeteg dolgom lesz. Ígyhát marad ez a délután a tanulásra. Bár bevallom, még bele se néztem a jegyzeteibe...

Sóhajtva lököm be az üvegajtót és keresem máris szememmel a fiút. Már-már szokásossá vált helyünkön ül és valamit néz a gépén. Táskám megigazítom, miközben mögé osonok, hogy szemeit befogva a frászt hozzam rá. Ijedtében összerezzen, s talán ugrik is egy kicsit. Nevetve köszönök testőrének, mire megkönnyebbül. Kezeim lehúzva néz fel rám boci szemeivel.

- Ezt még visszakapod - fenyeget meg játékosan, mire csak megpuszilom homlokát.

- Ugyan már. Te nem tennél ilyet - jelentem ki, miközben táskám az asztalra teszem és leülök a szomszéd székre. Donghae felé fordulok, s előrebiggyesztem ajkam. - Fáradt vagyok! - panaszkodok, s nekidőlök vállának. Egyik kezét nevetve arcomra teszi, majd most ő ad puszit fejemre.

- Nem vagy egyedül - vigasztal, kevés sikerrel.

- Fárasztó lesz a koreográfiátok? - érdeklődöm. Mindig szeretem nézni, ahogy táncolnak. Lenyűgöző, ahogy egyszerre tudnak mozogni a legnagyobb összhangban.

- Megmutathatom, elhoztam neked - mosolyodik el, mire csillogó szemekkel felegyenesedek.

- Tényleg?

Még sosem hozta el nekem videón a táncukat. Vagy elhívott egy próbájukra, vagy a comeback stage-en láthattam először. Esetleg ha rábírtam venni, hogy egyetemen a próbateremben mutassa meg. Hae bólint, s táskájából előszedve egy pendriveot, bedugja gépébe.

- Szerintem tetszeni fog - villant rám egy édes vigyort, majd néhány kattintás után felém fordítja laptopját.  Térdére támaszkodva hajolok közelebb, s lesem a videót.

http://www.youtube.com/watch?v=McT7BwX7T3A

Szájtátva nézem a videót, s mikor véget ér, újból elindítom. Donghae halkan nevet rajtam. Mindig élvezi, ha le tudnak nyűgözni táncaik.

- Megtanítod majd nekem? - nézek fel a fiúra kiskutya szemekkel, miután harmadjára is sikerül végignézni a videót. A fiú elgondolkodva vállat von.

- Ha lesz rá időnk, szívesen - mondja, majd bezárva a videót, kikapcsolja a laptopot. - A tananyaghoz hozzákezdtél már? - érdeklődik, kihúzva táskámból kikandikáló mappáját.

- Még nem - vallom be vonakodva. A fiú csak legyint egyet.

- Gondoltam. Nos, akkor kezdjük a törivel...

A nap már lemenőben van, mire kilépünk a könyvtár ajtaján. Sikerült nagyjából az egész heti anyagot bepótolni, aminek örülök. Annak viszont már kevésbé, hogy zsong a fejem a sok tudnivalótól.

- Most, hogy a tanulást letudtunk, mesélj nekem arról, hogy mi van közted és Taemin között! - jelenti ki a fiú, miközben átkarolja vállam.

- Semmi. Csak barátkozunk - mondom végül zavartan, de tudom, hogy úgyse hiszi el. Nevetésével alátámasztja megérzésemet.

- Na, persze! Lehet, hogy csak nem akarsz róla beszélni? - piszkálódik.

- Lehet - hagyom rá, hogy hamarabb befejezze. Honnan tudnám, hogy mi van köztünk? Tényleg semmi. Donghae egészen addig kérdezget sikertelenül, míg el nem érjük autóját. Ujjaim mint mindig, most is végigsimítják a fehér Audi oldalát. Nem szeretem különösebben az autókat, de ez az egy le szokott nyűgözni.

- Hazavihetlek? - kérdezi, miközben kinyitja előttem az ajtót.

- Megköszönném - bólintok, s beszállok. A fiúra jellemző illat itt még erősebb, amit szeretek. Olyan finom... Ő is beül, majd miután rám szól, hogy kapcsoljam be az övem, elindulunk. Az út alatt inkább csak énekelgetünk a rádió zenéjére. Kicsiny lakásomnál a fiú egy hatalmas öleléssel búcsúzott. Nagyon jólesett.

8. fejezet

Ujjammal a tollat noteszemhez ütögetve bambulok ki az ablakon. Esik az eső, de világos van, és nincs annyira hideg. Remélem lesz szivárvány. Gyerekkorom óta le tud nyűgözni, ha meglátok egyet. Persze, amikor kicsi voltam, mindig nekilódultam, hogy megkeressem hol ér földet. Most már nem hiszek abban, hogy a szivárvány tövében kis zöld manók üldögélnek egy üst aranyon. Kinőttem belőle.

- Tabitha! Figyelnél? - ránt vissza a kis tárgyalóba Jung Min hangja. Sóhajtva fordítom vissza tekintetem a többiek felé, akik mintha várakozón néznének rám. Értetlenül pislogok vissza. - Felfogtál akármit is az elmúlt majdnem fél órából? - kérdezi a fiú indulattól fojtott hangon. Még sosem beszélt így velem. Megszeppenve nézek rá, de nem válaszolok. Úgyis az arcomra van írva.

- Öt perc szünet! - jelenti be Hyunjoong, megérezve a kettőnk közt pattogó kis feszültség-szikrákat, mire szinte mindenki elkezdi rendezgetni holmiját és kisiet. Én csak nézem Jung Min lassan ökölbe szoruló kezét. - Legyen tíz! - változtatja meg a hosszt a férfi, Jung Min arcát fürkészve. Mikor Jung Min felé fordul, felpattanok, s az ajtó felé iszkolok. Nem akarom végighallgatni a dühkitörését.

- Te nem mész sehova! - csattan a fiú hangja. Megtorpanok, s lehajtom fejem. Nem akarom, hogy mérges legyen rám. Ráadásul... Miért is? Mert elgondolkodtam? Több oknak kéne lennie, de én nem tudok. Hallom Hyunjoong lépteit, s azt is érzem, hogy biztatóan megszorítja vállam.

- Ne félj - súgja nekem biztatóan, aztán kimegy, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Beletörődve sorsomba fordulok meg és nézet határozottan Jung Min szemébe. Tény, hogy ma kicsit szétszórt vagyok és fáradt, de másért nem hagyom, hogy leszidjon

- Nem értelek - jelenti ki fáradt hangon. Értetlenül nézek rá, majd felciccentek.

- Én se téged, ha ez megnyugtat.

- Akkor már ketten vagyunk - sóhajt fel, s hátradől székében. Várom, hogy hol marad dühe, de meglepően kedvesen néz rám. - Nem jössz ide? - kérdezi, s oldalra fordul székével.

- Az előbb még le akartad harapni a fejem - dünnyögöm, miközben megkerülve az asztalt, beülök ölébe. Hogy párologhatott el dühe egyik pillanatról  másikra?

- Hiba lett volna - jegyzi meg bólogatva, majd arcát nyakamba fúrva átöleli derekam.

- Mi van veled, oppa? - kérdezem tőle halkan és beletúrok hajába.

- Bár tudnám - sóhajt, én pedig összerezzenek, ahogy lehelete megcsiklandozza nyakam. - Mond csak - dől ismét hátra, hogy fürkészőn tudjon rám nézni. -, veled mi van mostanában? Az utóbbi egy hét alatt... nem is tudom - rázza meg fejét röviden. - Folyton bambulsz, és nem figyelsz arra, amit csinálsz. Sosem voltál még ilyen szétszórt.

Beharapom szám, s elgondolkozok, vajon elmondhatom-e, hogy megismertem Taemint, és az esetek 80%-ában rajta járt az eszem? Mit szólna vajon? Nem akarom tudni. Még nem...

- Lány vagyok és kiszámíthatatlan. Meg kicsit megborított benne néhány dolgot, hogy most már bekerült a debütálás, mint életcél. Furcsa még számomra ez az egész helyzet, de majd idővel beleszokok. Meg nem tudom, hogy hogyan fogom összeegyeztetni az egyetemet a gyakorlásokkal, de azt majd megoldjuk közösen. Donghaenak is sikerült, nekünk is fog - nyugtatom meg őt folyékony hazugságommal. Ebben is van valami. - Ne aggódj miattam oppa. Különben is, te is éppoly furcsa vagy az utóbbi időben. - Megpöckölöm orrát, majd puszit adok szájára. - Nincs semmi gond, jó? - mondom még egyszer, s felnézek gyönyörű szép szemeibe. Volt idő, mikor ezek a barna bambi-szemek teljesen elbűvöltek és megbabonáztak. Most inkább nosztalgikus érzés fog el őket látva. Hogy mennyi mindenen mentünk már keresztül együtt, és mennyin fogunk még.

Jung Min ajkai mosolyra húzódnak, s látom, ahogy vonásai is ellágyulnak. Sikerült meggyőznöm őt. És ezzel együtt átvernem is.

- Tabitha... - szólal meg néhány perccel később, mire felkapom fejem a gondolkodásból. Már megint. Ujjával hátam mögé bökdös, én pedig arra fordítom fejem. Az eső már elállt, s a szürkés-lilás égboltot egy színes csík szeli ketté. Arcomon hatalmas mosoly jelenik meg, s kipattanva öléből az ablakra tapadok. Szivárvány...

7. fejezet

Mikor már nem messze járok a találkozónak megbeszélt helytől, megállok egy kicsit kifújni magam. Milyen lenne már tök vörös fejjel elé állni? Ciki, nem is kicsit. Bár a fiú valószínűleg csak ugyanúgy mosolyogna, mint mindig. Szívem egyre jobban dobog, ahogy közeledek a fagyizóhoz. Már látom is őt, ahogy a folyót nézve álldogál a parton. Mély levegőt veszek, s odasietek hozzá.

- Szia! - köszönök, mire megrezzen, majd felém fordul. - Bocsi az előbbiért.

- Ugyan már - ingatja meg fejét. - Hisz mondtad, hogy segítesz a kiadódnál. Részemről bocsánat, hogy megzavartalak benne - mosolyog rám. Fülig pirulok, s nevemet is elfelejtem. Hogy lehet valakinek ilyen szép mosolya? És arca?

- Nem kell bocsánatot kérned. Örülök, hogy így alakult. Hiá... - Még időben el tudom harapni a mondatot, mielőtt nagyon beégetném magamat előtte. Arcomra ismét pirosas foltok vándorolnak. Remek. Egyre jobb, komolyan mondom.

- Én is. Van kedved sétálni? - kérdezi a fiú. Arcát fürkészve próbálok rájönni, hogy feltűnt-e neki az előbbi szóbotlásom, de nem sikerül. Végül bólintok, s elindulunk a folyó mentén, miközben beszélgetni kezdünk a táncról. Megtudom, hogy a fiú nemsokára debütálni fog, mint énekes és táncos, és azt is, hogy már nagyon várja. Nem csodálom!

- Amúgy, hogy-hogy megvan neked a tananyag? - kérdezem. A fiú biztos nincs még egyetemista, bár tény, hogy én is fiatalabb vagyok a többiekhez képest.

- Donghae adta oda - válaszolja, miközben kifizeti a pincérnőnek jégkásáinkat. Taeminé mangós, enyém avokádós. Éljenek az egzotikus ízek. - És azt is mondta, hogy ha bármi kell, akkor keresd fel nyugodtan és szívesen segít - teszi hozzá mosolyogva. Én is elmosolyodom. Donghae szintén idol és velem jár egy osztályba az egyetemen. Ha a fiú hiányzik a promók miatt, vagy a sok gyakorlás miatt, tőlem szokta elkérni a jegyzeteket. Hogy miért pont tőlem? Mert én nem idolként kezelem, hanem mint barát, és ez sokat jelent neki. És nekem is.

- Köszönöm - mondom, felnézve a fiúra. Aprót rándít vállán, majd magához veszi italát, hogy elkezdje inni. Követem példáját, közben a folyót figyelve. Most is olyan békés. Akárhányszor, ha ránézek, az jut eszembe, hogy van egy olyan hely, ahol nincs semmi rossz, ahol nem bánt senki, ahol nem kell semmiért aggódnom.

- Min gondolkozol? - érdeklődik Taemin, s arra néz, amerre én.

- Igazából semmin. Csak szeretem nézni a folyót, mert jó - válaszolom somolyogva.

- Jó?

- Békés. Amikor a partján ülök, úgy érzem, hogy nincsen semmi rossz a világon és minden rendben van - motyogom. Eszembe jut, hányszor ültem már ki oda sírástól remegve, otthonról elfutva...

- Tabitha... Baj van? - kérdezi, s óvatosan megérintve kezem, finoman megfogja kezem. Beharapom szám, hogy visszafojtsam könnyeim. Utálom, hogy a múltam még mindig kísért. Nem válaszolok kérdésére, mire megszorítja picit kezem. - Gyere, leülünk egy kicsit a partra - mondja finoman, s gyengéden felhúz állásba. Kezembe adja poharam, majd sajátját felkapva elindulunk a part felé. Szemembe szökő könnyeim miatt fátyolosan látom a világot, s szinte csak érzem, hogy elérjük a füves partot és a fiú óvatosan lehúz maga mellé.  Nem mond semmi, csak átöleli vállamat. Egyik könnycseppen utat talál magának és végigfolyik arcomon. Miért nem tudom feledni azt, ami történt?

- Biztos minden rendben lesz? - kérdezi Taemin arcomat fürkészve. A metróállomáson állunk, búcsúzkodásra készülve, hisz más irányba megyünk. Halvány mosolyt erőltetek arcomra.

- Persze. Köszönöm a mai napot - mondom. Apró mosollyal ajándékoz meg, aztán mély levegőt vesz.

- Figyelj, nem szeretnék tolakodó lenni, de szeretnék még találkozni veled, és arra jutottam, hogy szeretném elkérni a telefonszámod, hogy könnyebben meg tudjuk beszélni. Persze, csak ha te is akarod - mondja egy szusszal, aranyosan elpirulva a végére. Én is elpirulok.
- Mindenképp - mosolyodom el, s telefonszámot cserélünk. Ezután megölelem a fiút, még egyszer megköszönve a mait. Taemin szorosan ölelt magát, mielőtt még felszállt volna a metróra.